színház

A szerelem és a magány drámája

Leonard Bernstein 1949 januárjában írt először naplójában egy külvárosi Rómeó és Júlia-históriáról, amely zenés darab lehetne, s a musical comedy eszközeivel – „elkerülve az operaiság csapdáját” – mondaná el az örök szerelmesek újkori történetét. Az ötlet Jerome Robbinstól származott. Néhány nappal később a napló tanúsága szerint „belevágtak” a munkába. Azután hosszú esztendők teltek el, hol közös munkával, hol szünettel, hol kitérőkkel. 1955-öt írtak, amikor úgy látszott, mégis érdemes visszatérni, ekkor – megváltoztatva a szereplők eredetileg elképzelt származását, s épp ezért bizonyos szempontból a helyzeteket is – újra munkához láttak. A megtalált megoldás szerint „két tinédzserbanda, a harcos kedvű Puerto Ricó-iak és az önmagukat igazi amerikaiaknak tartó srácok küzdelmét” kell ábrázolnia a darabnak – vélte Bernstein. S hozzátette: „Hallom a ritmust, a lüktetést, és – ez a leglényegesebb – érezni kezdem a formát”. Folytatódott a munka, azután újabb halogatás, úgymond érlelési idő következett, hogy végül 1957. augusztus 19-én először fölcsendülhessen a West Side Story muzsikája, először jelenjenek meg a színen a cápák és a jetek, először találjon egymásra, s veszítse el egymást örökre Maria és Tony. S elinduljon mindmáig töretlen világhódító útjára a musicalszínház alapműve. Akárhogy is nézzük, a Jerome Robbins koncepciója alapján, majd rendezésében és koreográfiájával, Arthur Laurents szövegkönyve (fordította: Kéth György) és Stephen Sondheim versei (fordította: Fodor Ákos) nyomán megszületett Bernstein-musical a műfaj alapvető alkotása, amelyet bárhol játszanak, különleges sikert arat. Erőteljes és szépséges zenéje, megkapó és igaz története, változatlanul érvényes üzenete, melyet az aktuális előadás fogalmazhat meg a maga igénye szerint – az ellenségeskedő fiatalokról, vagy éppen a fajgyűlöletről, az idegenellenességről –, mindig érvényt, hitelt szerez a mű számára. S ez az a musical, amely egyben alkalomról alkalomra kihívást jelent az alkotóknak: színházi rendezőnek és színész-énekes-táncos csapatának, zenekarnak egyaránt. A Pécsi Nemzeti Színház Balikó Tamás – dráma és zenés játék egységét megteremtő – rendezésében, Ladányi Mária koreográfiájával vitte színre most a West Side Storyt. Maria szerepformálását különlegesen szép és képzett énekhangjával tette teljessé Kovács Mara. Tony alakjában a premieren Csengeri Attila jelent meg, Bernardóként Harsányi Attila. Anita figuráját Fábián Anita, Riffet Széll Horváth Lajos formázta. A Somewhere című dalt Kemény Henriett énekelte líraian. Doc prózai szerepét Krum Ádám játszotta. A nagyszerű hangzású Pécsi Szimfonikus Zenekart Cser Miklós vezényelte hatásosan. A pécsi színpadon a halott Tony mellől Maria fölveszi a pisztolyt, aztán leengedi. Az ő drámája, a magány tragédiája majd csak ezután kezdődik. Erről is szól ez az előadás. Róna Katalin

A szenvedélyek trilógiája

„O'Neill modernsége rejtély” - így kezdte az amerikai író drámáinak elemzését valamikor a hetvenes évek elején Almási Miklós. S ahogyan folytatta, abból kiderül, talán maga sem gondolta komolyan, hogy valóban eljárt a drámák és a mélyükből minduntalan előtörő pszichológiai lényeg fölött az idő. S hogy rejtélyről lenne szó, arra most határozott erővel cáfol rá a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színház-beli előadása, az Amerikai Elektra. A belső feszültség, az űzöttség, a szenvedélyek, az önmagából kifordult ember, a megrontottak, a romlás, a szétesettség, a bűntudat trilógiája az Amerikai Elektra. És az önpusztításé. Eugene O'Neill a görög tragédia nyomán találta meg amerikai hőseit. Az asszonyt, Christine-t, akit a kielégítetlenség, a férje iránti gyűlölet, a csalódás hajt a másik férfi, a szerelem felé. A férfit, a hajóskapitányt, a „fattyút”, akit kitagadtak, mert anyja cseléd volt, a bosszú vágya vezeti. A megszállottság, a belső zaklatottság, az elfojtott érzelmek űzik, hajtják a végzet felé Laviniát, s általa válik űzötté öccse, Orin is, mígnem Lavinia örökre egyedül marad, rá nem vár más, mint a bezártság, a magány, ha úgy tetszik, az eleven eltemettetés a családi házban. Sorstragédia? Az amerikai álom vége? Egy polgárcsalád pusztulása? Személyes emberi tragédiák egymásba bogozott sora? Alighanem mindez együtt az Amerikai Elektra (A hazatérés - A hajsza - Hazajáró lelkek) trilógiája, amelyet a Tordy Géza rendezte előadás egyértelműen a lélektani motiváltság irányába visz. Tordy - Magyar Fruzsina jelentékeny dramaturgiai közreműködésével - úgy alkalmazta mai színre a drámai trilógiát, hogy pontos alaphangsúlyokat teremtett. Határozott helye van itt minden érzelemnek. Tordy fölmérte: sem a tér, sem az idő nem alkalmas arra, hogy a polgárháború Amerikáját mutassa be. Nem a történelmi korba visz, hanem időtlenül mutatja meg a mindent elsöprő, gyilkos szenvedélyeket, a kíméletlen vágyakat, az emberi lélek rezdüléseit, a szeretetet és a gyűlöletet, a féltékenységet és az őrületet, az elme bomlását, a lelkiismeret-furdalást, a vágyat egymás megértésére, s a tökéletes, végtelen kapcsolatnélküliséget. Mindazt, ami az Amerikai Elektra máig szóló, mindenkori lényege. A kamaraszínházi játéktérben, melyet Menczel Róbert tervezett, nincsenek díszletelemek. Itt a színészi játéknak, a szavaknak kell élniük a látvány helyett. S Ottlik Géza szép fordításában a mondatok tisztán hangzanak el még a túlerősített szenvedélyek gyakori pillanataiban is. Christine-t, a szerelemre vágyó, önmagát gyilkosságba, majd halálba űző asszonyt Kováts Adél játssza szenvedélyesen, nagy erővel. Férjét, Ezra Mannont Tordy Géza alakítja tiszta egyszerűséggel. A gyűlöletet sugárzó, de lelke mélyén a szépséget áhító Lavinia alakját Horváth Lili mutatja hitelesen. Alföldi Róbert Orinja az írói szándékhoz méltóan hajszolt és bizonytalan, hullámzó érzésű. Brant kapitányt Horváth Lajos Ottó, Hazelt Juhász Réka, Petert Bozsó Péter, Sethet Kölgyesi György formázza. Valamennyien annak a színházi elgondolásnak a hitében, hogy O'Neill modernsége aligha rejtély. Róna Katalin