Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Hétfőn újra ülésezik a jegybank monetáris tanácsa (MT), a piac egyértelműen szigorítást vár. Ön is?
- A világ tele van izgalommal. Más országokban is kacérkodnak hasonló lépéssel: van, ahol az ároldali inflációs félelmek (főként az élelmiszerek és a nyersanyagok miatt) erősödtek meg, a mi esetünkben pedig attól kell tartani, hogy a kamatelőnyünk "leolvadása" nyomán a befektetők elfordulnak az országtól. Ha az MT mai ülésén mégis a tartás mellett döntene, azt főként az indokolná, hogy a magyar kamatszint már jelenleg is nagyon magas.
- Volt jegybankelnökként mekkora jelentőséget tulajdonít az inflációs cél esetleges elvétésének?
- Az MNB most úgy beszél a háromszázalékos céljáról, mint az a diák, aki azt mondja: le fogom adni határidőre a szakdolgozatom, bár még csak most álltam neki a szakirodalom összegyűjtésének. Azaz ma még messze van a céltól, és mi elhisszük, hogy gyűjti az irodalmat és valóban dolgozik, csak ennek még nincs jele. Nem irigylem az MT-tagokat, akiknek úgy kell az árstabilitás közeli szint eléréséről beszélni, hogy a februári érték 6,9 százalék volt. Az is probléma, hogy Magyarországon a kamatcsatorna ereje közvetett és nem túl erős. Ráadásul a mostani magas árindexet jórészt a kormányzati politika hatására fellépő költségoldali változások okozták.
- Viszont az egyszeri hatások hamarosan ki is esnek az indexekből...
- Igen, hacsak a gazdaság hozzá nem szokik a rendszeres egyszeri lépésekhez. Már a rendszerváltozás előtt, 1989-ben 17 százalék volt a fogyasztói infláció. Azóta pedig az egyszeri lépések sorozatából egy tartósan inflációs gazdaság alakult ki, a folyamatot pedig nehéz megtörni.
- Bánfi Tamás MT-tag a közelmúltban a reális inflációs cél kitűzése és akár annak hosszabb idő alatti elérése mellett érvelt.
- Ez kisebbségi vélemény a testületben, bár jól érvel a megengedő politika mellett. Bánfival szemben viszont úgy gondolom, hogy az "inflációs világtól" - annak erős beágyazottsága miatt - muszáj megszabadulni.
- A konvergenciaprogramból adódó lehetőség a 2011-es euróbevezetés. Ön szerint tartható ez a dátum?
- Évek óta egyfajta nemzetközi kegyelmi állapotban működött a magyar gazdaság; nem sok krízis rázta meg a forintot, ha azonban a külső feltételek romlanak, akkor menedék lenne a gazdasági és monetáris unió harmadik szakasza, az euró bevezetése. E dilemmában azok közé sorolom magam, akik szerint az első lehető alkalommal be kellene (kellett volna) kerülnünk. Ehhez pedig az értelmes áldozatokat vállalni kell.
A költségvetési hiány leszorítása alapvető etikai kérdés is, hiszen az utókort nem szabad a mostanihoz hasonló mértékű adóssággal terhelni. Emellett a monetáris önállóságnak eddig nem vettük túl sok hasznát. Az euróbevezetésnél a régióban azt már nem tudjuk elérni, hogy az első harmadban legyünk, és azt sem, hogy a második harmadban. Ma már az a kérdés, hogy az újonnan csatlakozott országok között a harmadik harmad melyik pozícióját csípjük meg. Azzal nem lehet minket vádolni, hogy elkapkodjuk a dolgot...
- A fiskális kiigazítás idején került elő az adóreform ötlete. A kormányzat azonban a korábbi 200-250 milliárd forint mozgástér helyett már csupán 100-150 milliárdosat lát. Ennyiből lehet érzékelhető változásokat összehozni?
- Ha ilyen kicsi a mozgástér, azt ne hívjuk adóreformnak, mivel annak vannak ismérvei. Ez inkább az évenkénti kiigazítások közé tartozik. A kötelező lépés, hogy amennyiben valamit korábban átmenetinek jelentettek be, az átmenetiség szűnjön meg. Ekkor az az üzenet: a kormány a szavát megtartja, az átmenetinek szánt különadós megoldás nem marad meg a végtelenségig. Egyébként az adócsökkentés mozgásterére kalkulált számokat fenntartással fogadom: van bennük némi kormányzati taktikázás és némi sértettség a népszavazás kimenetele miatt - holott kisebbségre nem illik, a többségre pedig nem érdemes megsértődni.
A vártnál lassabban növekvő gazdaság pedig nálam nem a kisebb kiadásmegtakarítás mellett szóló érv, hanem inkább az élénkítést szolgáló szelektív adócsökkentés melletti. Ezek forrásaival kapcsolatban pedig úgy látom, hogy a magyar állam továbbra is igen költségesen működik. A megtakarítási lehetőségek megtalálása azonban nem kampányszerűen, hanem szisztematikus áttekintéssel lehetséges. Például több reguláló hatóság is jóval nagyobb, mint a hasonló méretű országokban. De vannak olyan funkciók is, amelyek nagyon elaprózottak. Elindult a vita a helyi adóapparátusról - csak feltűnik valakinek, hogy túl sokan vannak az önkormányzatok adóosztályain. A bátrabb kiadáscsökkentés pedig növelné az adómérséklés mozgásterét.
- Hol változtatna elsősorban még a gazdaság versenyképességének javítása érdekében?
- Nemzetközi összevetésben - szemben a gyakran hallott véleményekkel - a magyarországi oktatási struktúra és annak gazdasági alkalmazhatósága még mindig viszonylag jól áll. A felső- és középfokú oktatás pedig az uniós átlagnál jobban igazodik az üzleti szféra igényeihez. Ahol igazán gond van, az a mobilitás és a legális munkavállalás, a szociális ellátórendszer pedig nem ösztönzi a munkavállalást. Rövid távon szükség van néhány kellemetlen döntésre, ezek közé tartozik a minimálbér adómentességének megszüntetése, a munkanélküli-ellátó rendszer aktív elemeinek erősítése és a munkában maradás ösztönzése. E kérdésekben néhány száz milliárd forinttal sokat lehet kezdeni, márpedig ez legfeljebb a GDP egy százaléka. Paradox módon a magyar gazdaság árversenyképességét most az javítja, hogy a környező országokban a bérek egyre jobban elszaladnak, az emberek ott gazdagoknak...
- Az Új tulajdonosi programban megfogalmazott tömeges részvényértékesítés jót tesz az érintett cégeknek?
- Nagyon szkeptikus vagyok ez ügyben. A széles tulajdonosi kör alapgondolata korábban is tetszett - az első privatizációs törvényjavaslatot a kisboltokról ipari és kereskedelmi miniszterként én vittem a parlament elé 1990 őszén. A mostani verzióban azonban a kisrészvényesek nem vállalnak kockázatot, az az államnál marad. A tervek szerint ugyanis meglehetősen szabályozásfüggő vállalatokba engednének be néhány tízezer embert, így a jövőben az árszabályozási döntéseknél az ő szempontjaikat is figyelembe kell vennie a regulátornak. Ezt összességében elkésett ügynek tartom, amely inkább politikusi, semmint gazdaságpolitikusi lépés. A tőzsdét pedig már évek óta más megoldásokkal lehetett volna élénkíteni - így az FHB parkettra vitelével vagy az utolsó Mol-pakett tőzsdei értékesítésével.
- A 2006-os választások idején, a két forduló között néhány napig miniszterelnök-jelölt volt. Milyen tanulságot szűrt le ebből?
- Inkább csak néhány óráig volt forgalomban a nevem. Bár illúzióm nem volt a végkifejletről, abban a rendkívüli pillanatban vállaltam a jelölést. Ezzel együtt azt tartom, hogy a politikát a politikusoknak kell művelniük, bár a pártpolitikán kívüli emberek belépése nem lehetetlen - különösen Európa középső részén akadt erre jó néhány példa. Az outsiderhez való fordulás azonban inkább csak második legjobb megoldás (second best). A szakértői kormányzás, a pártokon kívüli technokratákhoz való fordulás főként akkor merül fel, amikor a pártok nem vállalják a népszerűtlen lépéseket. Hasonló szituáció persze Magyarországon is bekövetkezhet még a jövőben.
