Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Múzeumba járni divat lett, ma már nemcsak a sznobok tartják elengedhetetlennek külföldi útjaik során, hogy akár borsos áron is jegyet váltsanak a beszédtémává is vált aktuális szenzációs kiállításra. A társadalmi diskurzus részévé váltak a múzeumi épületek is − beleértve átépítésüket −, és az sem kérdés ma már, hogy ezekbe az épületekbe be kell csalogatni az embereket, akár a \"vándorcirkusz\" jellegű időszakos kiállításokkal, akár a magángyűjtemények, a magántőke bevonásával. A múzeumi szerepek változásának olyan példáit ismerhetjük meg Ébli tanulmányaiban, mint a bécsi Albertina nyitása a modern képzőművészet felé, vagy ahogy Párizsban az intézmények együttműködésével erősítenek rá a kulturális turizmusra. A művészet közfogyasztásáról szól a londoni fejezet is − egyébként a kötettel szinte mint egy útikönyvvel, végigjárjuk Európát, a legnagyobb teret a német nyelvű régió kapja.
A tanulmánykötet legfontosabb témája azonban a kortárs művészet és a múzeumok viszonya. A legnagyobb veszélyt ugyanis az jelenti a múzeumok számára, hogy a gazdagok nem a köztulajdonú, a kanonizált művészetet őrző intézményeket támogatják, hanem maguk alapítanak saját múzeumot vagy önállóan reprezentálják kollekciójukat kiállítások, projektek keretében. A könyv ugyan német és osztrák példákat hoz arra, amikor a múzeumi szakma − élen a féltékeny és mellőzött múzeumigazgatókkal − sérelmezi, hogy a magángyűjtemények tulajdonosai nem kívánnak betagozódni az intézményrendszerbe, de az attitűd itthonról is ismerős lehet.
Kinek és milyen elvárásoknak kell megfelelnie egy múzeumnak, főleg ha kortárs művészettel foglalkozik? Mi a jó a művészeknek, a művészettörténészeknek, a köznek, az államnak és a polgárnak? Mire való egy múzeum? Mik a szakmai szempontok? Hogyan hívhatóak be magánpénzek erre a területre, mit kap cserébe az a magángyűjtő, aki ide kanalizálja vagyona egy részét vagy akár az egészet? Csupa olyan kérdés, amire a muzeológiának vagy a kultúrpolitikának Magyarországon is válaszolnia kellene vagy legalább végiggondolnia őket, hogy tudja, mit akar, amikor esetleg majd helyzetbe kerül.
A magyar rész az arányeltolódásról szól, miszerint kortárs művészetet idehaza jobbára magángyűjtők vásárolnak − Ébli Gábor szerint ez nem feltétlenül baj, de a múzeumok és magángyűjtők között szorosabb együttműködés kellene. A múzeumi szakemberek elméleti segítséget nyújthatnának, cserébe rövid távon letét, hosszabb távon adományozás révén egyre több munka kerülhetne a nyilvánosság elé. Az érdek azonos, akár a pénz, akár a művészettörténet oldaláról nézzük: a magyar kortárs művészetet bejuttatni a nemzetközi vérkeringésbe. Itt is a magángyűjtők aktívabbak, a legfrissebb irány szerint a trendi gyűjtő kiegészíti kollekcióját nemzetközi anyaggal, így a magyar rész is nemzetközi kontextusba kerül. A vége úgyis az, hogy a jó gyűjtemények múzeumba kerülnek − állítja a szerző −, ennek a feltételeit kéne megteremteni itthon is.
