Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Két éve a magyar könyvpiacot is letarolta egy könyvszerű izé, amelyet A Da Vinci-kód címmel értékesítettek a kereskedők. A művet Dan Brown jegyezte, bár ma már – egy plágiumper után – tudjuk, hogy a könyvhöz a feleségének is jócskán van köze (nocsak-nocsak, egy újabb női motívum a világtörténelemben – akár ez is megérne egy könyvet!).
A Da Vinci-kód 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban, és már egy évvel később magyarul is olvasható volt. A könyv globális siker: hetekig vezette például az amerikai bestsellerlistákat, eddig 44 nyelvre fordították le és világszerte túl van a 60 millió eladott példányon. A mercsendájzing jegyében – természetesen – nem maradtak le a társutas megoldások: az évek alatt sok-sok kötet jelent meg cáfolatként vagy magyarázatként, legújabban pedig a filmesek járulnak a kasszához. Az pedig csak hab a tortán, hogy a filmpremierhez időzítették a regény alapján készült számítógépes játék indulását is.
A Da Vinci-kód egy újabb példa arra, hogy milyen a szuperprodukciók sorozatgyártása: egy ilyen film ugyanis képtelen megbukni. Ez valószínűleg már akkor biztos volt, amikor még neki sem álltak a forgatásnak. Ehhez csupán az kellett, hogy Tom Hanks elvállalja a főhős, Robert Langdon szerepét, női társa pedig a „csodálatos” Audrey Tautou lett, Sophie Neveu-ként. Melléjük ismert színészek garmadáját szerződtették, köztük van Jean Reno, Paul Bettany, Alfred Molina és Jürgen Prochnow. A rendezői székbe az átlagnéző igényeit jó érzékkel kiszolgáló Ron Howard került. A marketingre pedig csak rásegített a Vatikán folyamatos ellenkezése.
Ezek után kit érdekel, hogy milyen valójában a film? Az ártatlan mozinéző úgyis vesz rá jegyet, beül és jó esetben nem alszik el a közepes kalandfilmen, amely terjengős magyarázatokkal terhes. Magam is ezt tettem és nehezen, de végignéztem a 143 perces – az imdb.com 149 percről tud, magam 145 percet mértem – opuszt. Az alapanyag igazi kortárs amerikai zűrzavar: gördülékeny, lebutított stílusban megírt, ám igenis filmszerű könyv. Csakhogy a mozi nem tudott ettől elszakadni: a sztori túlnyomórészt ugyanaz, csakhogy a kevés fordulat papíron még elmegy, ám a vásznon csak az unalmat gerjeszti. Pihentetésképpen pedig nyögvenyelős, a könyvet nem ismerők kedvéért túlmagyarázott monológok sorjáznak a szereplők szájából. Különösen épületes, amikor a film vége felé egy globális amerikai márka (Hanks) azt mondja egy kellemes francia jelenségnek (Tautou): „Te vagy Jézus Krisztus utolsó leszármazottja”. És ennél a pontnál nem volt senki, aki elnevette volna magát a moziban… Az pedig külön fájdalmam, hogy a könyvbeli boldog véggel szemben (Langdon és Neveu szerelmes csókkal búcsúzik egymástól) a hősnő a filmben csak egy atyai homlokpuszit kap az áhítattal teljes tudóstól.
