Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem lepődünk meg, ha a Google 0,12 másodperc alatt vágja hozzánk a Madonnáról szóló majd’ hétmillió weblapot. Kezdjen vele ki-ki, amit akar, de a világháló megléte csak az egyik feltétele ennek a bőségnek – Madonna biztosan kell hozzá, ám a szürke eminenciás a háttérben szerényen ketyegő matematika.
Azon sincs időnk meglepődni, hogy az agy akusztikus mezőinek neuronhálózata a fülön keresztül érkező, hétmilliónál sokkal több analóg ingerületet átalakítja, Fourier-sorba fejti, majd ezek gyors Fourier-transzformáltjait továbbítja a belső csatornákon. Mindezt valós időben; megszoktuk – aki nem, az már kihalt.
Azon sem lepődünk meg – miért is tennénk –, hogy megbízható tíznapos időjárás-előrejelzések állnak a fogyasztó rendelkezésére. Harminc éve is megvolt az algoritmus, amely elegendő mérési adat alapján pontosan kiszámolta, hogy lesz-e eső másnap. Ám volt két apró akadály: a szükséges mennyiségű és minőségű adat összegyűjtése nagyjából két napig, a számítások pedig újabb két napig tartottak volna.
Beszélhetnénk a pénzügyi rendszerek mögött álló mérhetetlen ismeretanyagról is, a lényeg: mindennek hátterében az informatikusok és a matematikusok „piszmogtak” rendületlenül a matematikát övező sztereotípiák – és az oktatása nyomán társadalmi méreteket öltő frusztráció – légkörében. Nem szobatudósokról van szó: Bill Gates, vagyis a Microsoft főhadiszállásán, Redmondban dolgozik például évek óta a magyar matematika világszínvonalú és világhírű reprezentánsa, Lovász László (középkorúak a Ki Miben Tudós matematikaversenyének győzteseként emlékezhetnek rá abból az időből, amikor a televízió még máshol kereste a helyét). Lovász pár éve a matematikai Nobel-díjnak nevezett Wolf-díj kitüntetettje lett („rendes” Nobel-díjat nem kaphatnak a tudományág művelői). Hasonlóan óriási a presztízse a négyévente adományozott Fields-éremnek is, amelynek romantikus záradéka miatt – a díjazottnak negyvenévesnél fiatalabbnak kell lennie – esett el a díjtól Andrew Wiles, aki a matematika Moby Dickjét, a 300 évig megoldatlan nagy Fermat-sejtést „intézte el” a kilencvenes években.
Magyar Fields-érmes nincsen – még, teszik hozzá a jólértesültek, meg azt is, hogy komoly pénzek sorsa dőlhet el egy-egy ilyen díjjal. Ugyanis lehet, hogy a matematikus legfőbb munkaeszköze még ma is a feje (a papír, a ceruza meg a számítógép inkább a kommunikációhoz kell), a tudományos és a felsőoktatási nagyipar menedzserei azonban elsősorban grantokban gondolkodnak: egy-két Fields-érmes, Wolf-díjas vagy éppen Abel-díjas professzor jótékonyan emeli egy pályázó intézmény ázsióját.
A Wolf-díjasok között nem Lovász volt az első magyar kitüntetett: a legendás Erdős Pál és egy Magyarországon kevésbé ismert magyar származású matematikus, Lax Péter már előbb megkapták a díjat. Lax neve az elmúlt napkban újra a címoldalakra került a nagyvilágban: az alapítás után két évvel ő nyerte el harmadikként az Abel-díjat, amelyet a tragikus sorsú norvég zseni – a mi Bolyaink kortársa –, Niels Henrik Abel születésének 200. évfordulója alkalmából alapítottak. Először a díjat a francia Jean Pierre Serre kapta meg, majd az angol–libanoni Sir Michael Atiyah megosztva Isadore Singerrel, akik jól körülbástyázott elméleti elefántcsonttoronyból jöttek elő a csaknem egymillió dolláros díj átvételére.
Lax azonban a matematika gyakorlati alkalmazásai terén végzett munkája elismeréseként kapta a kitüntetést. A holokauszt elől szinte az utolsó pillanatban elmenekült kamasz tizenöt évesen, a számítógép atyjaként ismert Neumann János ajánlólevelével a zsebében érkezett Amerikába. Még nem volt húszéves, amikor Neumann és Feynman munkatársa lett Los Alamosban, s azóta a mai napig matematikusként dolgozik. Milyen eredményei vannak, miért kapta a díjat? Semmi értelme itt elveszni a matematika zsargonjában: mindazért, ami ma körülvesz minket, akár meglepődünk rajta, akár nem.
