Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hosszú csatározások után végül lehet, hogy az új olasz banktörvényt simán elfogadják - de csak azért, mert a viták, egyeztetések, politikai csatározások során épp a lényegét lúgozzák ki. A törvénytervezet több mint egy éve kering a törvényhozás labirintusaiban, s útján olyan áldozatot is szedett, mint a gazdasági és pénzügyminiszter Giulio Tremonti. A nagytekintélyű közgazdász azért volt kénytelen lemondani tavaly júliusban, mert a törvény védelmében a jegybank kormányzóját, Antonio Faziót, illetve magát a jegybankot is támadta.
Tremonti szerint ugyanis a Banca d’Italia és személy szerint Fazio nem tett eleget azért, hogy időben lelepleződjék az a könyvelési csalássorozat, amely végül a Parmalat-csoport 2003. decemberi csődjéhez vezetett. A jegybank mint az olasz bankszektor felügyeleti szerve is felelős volt azért – hangoztatta a pénzügyminiszter –, hogy az olasz bankok úgy adták el a Parmalat talpon maradását ígérő vállalati kötvényeket több mint 85 ezer kisbefektetőnek, hogy nem tájékoztatták őket azok kockázatáról. Az eredmény ismert: a csődbe ment élelmiszer-ipari csoport a bukás előtt még felemésztette a hírnevében és a bankok ajánlásaiban megbízó magánbefektetők megtakarításait is. Az olasz televízióknak hetekig szóló muníciót adtak a néhány tízezer eurójukat a nagy haszon reményében egy lapra feltevő nyugdíjasok, majd a perek beindulása után a bíróság folyosóin zajló tüntetések, ahol a megszólaltatottak általában legalább annyira vádolták a kötvényeket rájuk sózó bankokat, mint a Parmalat főnök-tulajdonosát, a self-made-man Callisto Tanzit. Ők persze nem látták át azt, amit a képviselőház pénzügyi bizottságának elnöke, Giorgio La Malfa, könnyedén megmagyarázott egy interjúban: a bankok ellenérdekelt felek is lehetnek, hiszen ők tudják, hogy adott esetben nem jó az a papír, amelyet ajánlanak – ám azt is tudják, hogy nekik meg el kell azt adniuk ahhoz, hogy a kötvénykibocsátó törleszteni tudja velük szemben fennálló adósságukat.
E helyzet egyik megoldása a törvénytervezet kormánypárti és ellenzéki oldalról egyaránt érkező támogatói szerint az lehetne, ha a bankokat nem a jegybank felügyelné, hanem részben a jelenleg csak az értékpapírpiacot ellenőrző Consob, részben a versenyhivatal. Azt is sokan szorgalmazták, hogy a központi bank kormányzói megbízatása határozott időre szólna – jelenleg ugyanis legfeljebb akkor távozik, ha maga akar lemondani. „Csak a pápa szolgál élethossziglan” – fakadt ki annak idején Tremonti, amit a politikai ütésváltásban Fazio elleni személyes támadásként értelmeztek a kormánykoalíción belüli ellenfelei.
A miniszternek végül az állásába került a jegybank elleni harc – utóda, Domenico Siniscalco nem véletlenül választott más taktikát. Úgy vélte, egyelőre nem kell bolygatni sem a jegybanki kormányzó hivatali idejét, sem bankok közti verseny felügyeletét: elvben egyetért a törvényjavaslat e passzusaival – idézte még január elején az Il Sole–24 Ore gazdasági napilap –, de a gyakorlatban ez most, amikor a bankszektor teljes átalakuláson megy át, nagy kockázatokkal járna. Ez egyelőre nem jött be, mert a szavazások legutóbbi, alsóházi körében olyan módosítás ment át – mindenki legnagyobb meglepetésére –, amely limitálná a jegybankvezér megbízatását, de ezzel még nem mondta ki a parlament a végső szót.
Siniscalcónak azonban a bankellenes hangulat lecsillapítására, a jegybankra irányuló figyelem elterelésére is volt ötlete. A banktörvénybe bekerül egy olyan passzus, amelynek alapján a magukat megégető kisbefektetők automatikusan kompenzációt kaphatnának, persze csak akkor, ha a pénzintézetek nem adnak elegendő információt az általuk kínált lehetőségekről. Arról egyelőre nem tudni részleteket, mekkora összegig szólna ez a kompenzáció, illetve, hogy a bankokat-befektetési alapokat mi módon kötelezik majd fizetésre, de megfigyelők szerint a Berlusconi-kormány eltökélte magát, hogy még a jövő májusban esedékes parlamenti választások előtt keresztülveri az egyébként nem a gyorsaságáról ismert törvényhozáson. Piaci szakértők ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet: a tájékoztatási kötelezettség erősítése sok esetben csak a bankok biztonságát fokozza, hiszen messze nem mindenki olvassa el a legapróbb betűket is, viszont később lehet az eldugott tájékoztatókra mutogatni: kérem, mi szóltunk. (Kicsit olyan ez, mint a gyógyszerekhez mellékelt tájékoztatók, ahol a lehetséges mellékhatások között mindent felsorolnak, olykor még a halált is, nehogy aztán perelni lehessen őket.)
Az olasz kisbefektetők külföldi kötvényeken is buktak, aminek megismétlődését a banktörvénytervezet úgy kívánja elkerülni, hogy szigorúbban szabályozná ezek vásárlását is. Az erre vonatkozó passzusokat már meg is szavazták az alsóházban – együtt a tájékoztatási kötelezettség erősítésére vonatkozókkal –, s nem vitás, hogy senki sem lesz ellenük a következő menetekben sem. A kétkamarás olasz parlament bonyolult, bizottságok során át vezető szavazási procedúrája során pedig talán csak a legelszántabbak emlékeznek majd arra, hogy eredetileg mintha szó lett volna a bankszektor felügyeletének tényleges szigorításáról, ezen keresztül a kisbefektetők védelmének valódi erősítéséről is.
