Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A huszadik század a fiataloké volt és könnyen lehet, hogy a huszonegyedik is az övék lesz – mármint öregkorukban. A társadalombiztosítási, illetve nyugdíjrendszerek omladozásával párhuzamosan sorra jelennek meg az elemzések arról, miért a demográfiai átrendeződés lesz e század egyik legnagyobb kihívása. A washingtoni Centre for Strategic and International Studies szakértői brit kollégáikkal teljes egyetértésben bizonyítják, hogy a két világháború között született generáció sokkal hosszabb életre számíthat, mint bármelyik előtte, ráadásul jobb erőben is tölti el időskorát.
Ez a sok ember pedig meg is akar majd élni valamiből, s azt ma már minden kormány, minden pénzügyi szakértő egybehangzóan állítja, hogy ha nem gondoskodnak magukról, nem fognak olyan jól élni, mint a mai nyugdíjasok. A legfrissebb brit kormányzati kimutatások szerint ahhoz, hogy az ellátások mai szintjét fenntarthassák, 2050-re a mai 9,9 százalékról a GDP 17,5 százalékára kell emelni a nyugdíjkiadásokat. Ez nyilván elképzelhetetlen, ám a tapasztalatok szerint a nem állami gondoskodás sem kínál megoldást; nem is kell a közismert vállalati botrányok során kifosztott nyugdíjkasszákat fölemlegetni, elég belegondolni, mekkora viharokat kavarhattak a szolidan működő nyugdíjpénztáraknál is a tőkepiaci mozgások. A kilencvenes évek részvénypiaci buborékának kipukkanása után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a FTSE 100 vagy az S&P 500 számos szereplője nem ér annyit, mint amennyit a nyugdíj-kötelezettségeik kitesznek. Ekkorra azonban már a jóléti mintaállamokban is szinte mindenhol hozzáfogtak a nyugdíjrendszer reformjához, általános receptként a magán és állami gondoskodás elegyét használva. Volt, ahol ez már addig is működött: a britek például sokáig büszkék voltak kevert szisztémájukra. Az állami nyugdíjat ugyan elég szűk marokkal mérték, de szinte mindenkinek volt valamilyen vállalati nyugdíja is, mégpedig a visszavonulásakor kapott fizetéséhez igazítva. Ezt ma már egyre inkább felváltja az egész aktív időszak járulékfizetései alapján kiszámolt nyugdíj. A gond csak az, hogy az ezek alapjául szolgáló, a levonásokból képzett alapokban is túl sok részvény van, s a dot.com bukta utáni években számos új munkavállalót egyszerűen nem fogadtak be a vállalati pénztárak – menjenek a szabadpiacra. (Így az ördögi kör erősödik, hiszen a kasszába kevesebb járulék kerül.)
A németek viszont mintha most kísérleteznének azzal, aminek a britek már a nehézségeivel küzdenek. Három évvel ezelőtt a bátorságáért ünnepelték Schröder kancellárt, amiért be merte vezetni a munkaügyi miniszteréről Riester-nyugdíjnak nevezett rendszert, amelynek keretében a magánkasszába önkéntesen fizetett hozzájárulások még mindig csak az állami nyugdíj kiegészítésének fedezetéül szolgálhatnak. A német munkavállalók most bérük 4 százalékát fizethetik be egy bank, biztosító vagy vagyonkezelő által vezetett kasszába – akár csoportosan is, hagyományosan erős szakszervezeteik áttételén keresztül –, de a siker egyelőre várat magára. A 35 milliósra becsült piacon eddig csak 4-5 millióan jelentkeztek vevőként, dacára az adókedvezményeknek is, úgyhogy a kormány most újabb reformokat fontolgat.
Ugyanezt teszik az USA-ban, holott a felosztó-kirovó elv alapján működő Social Security rendszer ma többletet tud felmutatni, biztos államkötvényekben fialtatva a kifizetett járandóságok összegét meghaladó befizetéseket. Az azonban már látszik, hogy a lakosság elöregedésével ez nem lesz mindig így, kormányzati számítások szerint 2018-ban már több pénz megy ki a rendszerből, mint amennyi bekerül, 2042-re pedig kimerülnek a felhalmozott tartalékok. George W. Bush mindenesetre választási ígéretet tett a szisztéma megreformálására második elnöki periódusa idejére; a tervek szerint lehetővé teszik, hogy a munkavállaló magánszámlára tegye járulékai egy részét (értékpapírba fektetve), a kifizetéseket pedig 2009-től az inflációhoz és nem a bérekhez igazítva indexálják. A magánszámlák bevezetése azonban sokba kerül, a kifizetések viszont addig is szaporodnak – számítások szerint a részben privát rendszer első évtizedét több mint 100 milliárd dolláros deficittel zárhatja.
Persze az USA-ban hagyományosan ki-ki maga is félretesz öreg napjaira, sokkal kevésbé támaszkodnak az állami gondoskodásra az emberek, mint mondjuk a skandináv országokban. Bár már azok sem a régiek – az egyik legbátrabb reformot épp Svédországban hajtották végre a kilencvenes évek végén. A hagyományos, bérhez kötött, felosztó-kirovó rendszer tarthatatlanná válása után kötelező nyugdíjpénztári tagságra alapozó rendszert vezettek be, két pillérrel. Az állami kasszába a munkaadó és a munkavállaló együtt a bérek 16 százalékát fizeti be, ebből a várható átlagéletkor függvényében fizetnek; ha az növekszik, akkor később kezdik az állami nyugdíj teljes összegű folyósítását. További 2,5 százalékot a munkavállaló fizet be értékpapíralapokba: egy állami ügynökség által működtetett ötszáz alap közül választhat ötöt, döntését később módosíthatja is. Amióta a rendszert bevezették, a svédek többsége már élt a módosítás lehetőségével, igaz, a részvénypiac gyengülésével egyre csökken azok száma, akik törekszenek portfóliójuk aktív menedzselésére.
