Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A brit szigetek lakóinak millióira vár szegénység öregkorában, ha nem reformálják meg gyökeresen a nyugdíjrendszert, illetve ha a még aktív korúakat nem veszik rá nagyobb takarékoskodásra – erre a végkövetkeztetésre jutott a brit kormány által felkért ad hoc nyugdíjbizottság. A testület 2002 óta vizsgálja Nagy-Britannia vegyes – állami juttatásokon, magán-nyugdíjpénztárakon, vállalati ellátásokon alapuló – nyugdíjrendszerének problémáit, s az idén októberben tette közzé első jelentését. A részletekbe menő elképzelésekkel csak jövőre kell előállnia, de már a fő vonalakban felvázolt megoldási javaslatok is elég radikálisak: vagy emelni kell a nyugdíjkorhatárt, vagy növelni kell a járulékokat, vagy ösztönözni kell a privát megtakarításokat – vagy bele kell törődni, hogy több lesz a szegény nyugdíjas. Ha a 65 éves nyugdíjkorhatár változatlan marad, akkor évi 57 milliárd fonttal kellene növelni az állam nyugdíjkiadásait vagy a privát megtakarításokat. Ha viszont ez utóbbiak maradnak ahogy vannak, akkor 70 év közelébe kell emelni a korhatárt. Az igazi megoldás az első három javaslat kombinációja lenne, mindenesetre, valamit lépni kell ahhoz, hogy a most aktívak 65 éves koruk után is fenntarthassák életszínvonalukat.
Mintegy 11,3 millió aktív dolgozó nem fizet semmiféle magánnyugdíj-járulékot – áll a jelentésben –, miközben a kis- és közepes vállalkozások dolgozóinak csak a 29 százaléka számíthat valamiféle munkáltatói támogatáson alapuló nyugdíjra. A hajdan elterjedt vállalati nyugdíjrendszerben – amelyen belül az utolsó évi fizetés szolgál a nyugdíj alapjául – ma már csak feleannyian vesznek részt, mint 2000-ben. A demográfiai trendek ugyanakkor egyértelműen a helyzet romlását vetítik előre: 2050-ben egy átlagos 65 éves, a mai korhatár szerint épp nyugdíjba vonuló férfi még 27,7 életévre számíthat – most csak 19-re –, ezalatt valamiből meg is kell élnie. (A 65 év egyébként már régóta csak papíron létezik, a különféle kedvezményeknek köszönhetően évekkel előbb vonulnak nyugalomba mind a nők, mind a férfiak.)
A bizottság elnöke, Adair Turner – civilben a Merrill Lynch európai alelnöke – a jelentés ismertetésekor rámutatott, hogy a brit állami nyugdíjrendszer a legkevésbé nagyvonalúak között van a fejlett világban: aki csak ilyen ellátásban részesül, annak a nyugdíja csupán az aktív kori jövedelmének 37 százalékát teszi ki (az USA-ban ez az arány 45 százalék, Franciaországban 71 százalék). A magánnyugdíj-ellátások is egyre szűkmarkúbbak lesznek, ahogy a vállalatok egyre kevésbé engedik meg maguknak azok finanszírozását, akik pedig gondolnak öregkorukra és megpróbálnak félretenni valamennyit, azok sokszor felkészületlenek. A közkedvelt módszer, az ingatlanbefektetés például túl kockázatos megoldás, ráadásul akinek nincs nyugdíja, annak igen ritkán van akkora ingatlanvagyona, hogy annak jövedelméből megéljen.
A brit nyugdíjügyi miniszter első reakciójaként a The Observernek nyilatkozva elismerte, hogy 8–13 millió brit állampolgárnak nincs elegendő megtakarítása öregkorára, de hozzátette: jelenleg így is rekordmagasságban van a nyugdíjasok jövedelme, s a problémák majd 15–20 év múlva jelentkeznek. A brit biztosítók szövetsége ugyanakkor figyelmeztetett, hogy a britek évente 27 milliárd fonttal kevesebbet takarítanak meg, mint amennyi egy kielégítő öregkori jövedelemhez szükséges. Elemzők arra emlékeztettek, hogy a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság sem feltétlenül megoldás: Ausztráliában például egyáltalán nem emelkedett bevezetése után az általános megtakarítási ráta, mert az emberek csak a kötelező minimumot fizették be, s ettől már úgy érezték, hogy gondoskodtak magukról. Hasonló lélektani helyzetben vannak egyébként azok a brit munkavállalók is, akik valamilyen munkahelyi nyugdíjpénztár tagjai – figyelmeztetett Turner is –, noha a vállalatok által mostanában preferált rendszer révén sem jutnak majd elég jövedelemhez, ha nincsenek más megtakarításaik.
Igaz, a spórolási kedvet azok is rontják, akiknek ösztönözniük kellene – emeli ki a jelentés. A vagyonkezelők és a pénzügyi tanácsadók maguk fékezik az alacsonyabb jövedelműek megtakarítási kedvét, hiszen a szolgáltatásaikért járó díjak akár a félretenni szánt összeg 30 százalékát is felemészthetik.
