Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A hazai műkereskedelemben élesen elválik egymástól a kortárs és a klasszikus piac. A klasszikusok adásvétele inkább az árveréseken zajlik, a kortárs szcénában pedig egy-két kivételtől eltekintve nincs árverés, aminek a legnagyobb hátulütője, hogy nincsenek referenciaárak. Ezen a területen a fellendülés csúcsán is sokkal kockázatosabb volt a befektetési célú vásárlás, ezért volt döntő fontosságú, hogy kialakul-e egy stabil gyűjtőréteg - amihez persze az is kellett, hogy legyen elég "fölösleges", műtárgyakra elkölthető pénz.
Az elmúlt húsz évben több hullám is megmozgatta a magyar kortárspiacot, az első a multik betelepedése volt a kilencvenes években. Az ide érkező vállalatok irodaházat vettek vagy béreltek, a berendezéseknél dekorációs célokra is volt egy keret. Személyes kapcsolatrendszerek révén találtak egy-egy kortárs galériát vagy tanácsadót, akit megbíztak kortárs művek vásárlásával - nemritkán odaadták az épület alaprajzát, bejelölve, hova mekkora képet szeretnének, az ügynök beírta, melyik falra, melyik művész, mekkora képét szánja és ez mennyibe fog kerülni. Majd a menedzsment döntött. Egybenyíló titkárnői szoba együtt a főnökkel - ez sokszor azt jelentette, hogy ugyanannak a művésznek a munkái díszítik a falat, csak míg a titkárnőnél rajz, a főnöknél olaj-vászon festmény. Amikor aztán beteltek a falak, 180-200 kép után nem vettek többet. Egyébként sem egyszerű értékesítési terület ez, nem olyan, mint egy magángyűjtőnél, akinek megtetszik valami, dönt és megveszi. Alkalmazkodni kell az anyacég gyűjteményéhez - ha van -, a cég stílusához, a vezetők ízléséhez, a pénzügyi kerethez, de sokszor még a szőnyeg színéhez is.
Voltak szerencsés találkozások, amikor olyan menedzsment került ide, amely maga is gyűjtött otthon, illetve az anyacég rendelkezett gyűjteménnyel, kurátorokkal és azok felügyelték az itteni vásárlásokat is, tudván, a kollekció minőségét mindenáron védeni kell, nem lehet ötletszerűen felhígítani. Ez a művészeknek is jó, mert jó gyűjteménybe belekerülni referencia. De előfordult az is, hogy egy külföldi bank túl rizikósnak gondolta - akár csak ismeretek hiányában - az itteni képzőművészeti vásárlásokat, s inkább posztereket tett ki a falra. Pedig a "corporate collection" mindenhol erős alapelvekre épül: jó a dolgozóknak, mert a gyűjtemény kreatív környezetet teremt, munkára inspirál, és jó a vállalatnak, mert imázsteremtő, magas a pr-értéke, kultúratámogatásnak számít és bónuszként még akár jó befektetés is lehet. Ez utóbbiról azonban nem lehettek igazán meggyőződve a multik, hiszen amikor a székházakban az utolsó kép is a helyére került, akkor többnyire nem folytatták. (Jelenleg Magyarországon csak a K&H gyűjteménye mozog igazán: ők eladták az első hullámban ad hoc alapon vásárolt régi képeiket és most tudatosan egy új, kortárs művekből álló kollekciót építenek.)
A következő fázisban a magyaroké volt a főszerep, olyanok vitték a piacot, akik vagy a saját vállalkozásaikba vitték be a gyűjtőszenvedélyüket, vagy gyűjtőként jelentős cégek élére kerültek, ahol döntő szavuk volt és keresztül tudták ezt vinni mint a cég művészeti politikáját. Ilyen volt az Antenna Hungária élén László Géza, a CIB Banknál Karvalits Ferenc vagy Horváth Béla az Aviva Biztosítónál. Az Edge Communication 2008-ban megjelent első kiadványában 25 gyűjtőt mutatott be, az idén nyár elején kiadottban pedig 15 újabb gyűjtő szerepel. Az első kötetet még a pénzügyi szférában dolgozó vezetők határozták meg, az ideiben pedig a többség úgy nyilatkozik, nem befektetésből vásárol, hanem szenvedélyből, kíváncsiságból - a legtöbben nem is tartják magukat tudatos, koncepciózus gyűjtőnek.
