Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kieselbach Tamás az eddigi legmagasabb magyarországi kikiáltási áron, 100 millió forinton indítja a Bortnyik Sándor által 1921-ben festett, Lámpagyújtogató című alkotást. Az árat nemzetközi előzmények is igazolják, hiszen például az 1924-es Geometriai formák térben című Bortnyik-festmény 1997-ben 250 ezer svájci frankért kelt el a maastrichti vásáron, majd 2005-ben az Art Baselen már 1 millió svájci frankért cserélt gazdát. A Bécsben készült Lámpagyújtogató több mint 80 év után került elő egy külföldi gyűjteményből és nemcsak a Bortnyik-életmű, hanem a magyar avantgarde egyik legjelentősebb darabja.
Igaz ez a Virág Judit által bemutatott három fő tételre is: náluk egy 1909-es Gulácsy kerül kalapács alá (Nő kék kancsóval, kikiáltási ára 40 millió forint), egy 1920-ból származó Tihanyi Lajos önarckép és egy 1908-as Czóbel Béla csendélet mellett. Ezek mind külföldön voltak eddig, létezésükről vagy nem is tudott a szakma - ilyen az eddig olasz magángyűjteményben levő Gulácsy -, vagy csak reprodukciókról voltak ismertek, mint a Tihanyi-portré. Összeköti a festményeket az is - beleértve a Bortnyik-képet -, hogy a magyar festészet olyan csúcskorszakában születtek, amikor az egyenrangú volt az európai kortársak művészetével.
Ezeknek a műveknek az előkerülése, illetve aukcióra bocsátása ismét rávilágít a magyar műkereskedelem egyik fontos problémájára, nevezetesen a védés kérdésére. Kieselbach Tamás lapunknak úgy fogalmazott: muszáj újra és újra elmondania, hogy a jelenlegi rendszer inkább árt, mint használ, a legjobbakat azzal védhetjük meg, ha az őket megillető magas presztízsű helyre kerülhetnek, akár külföldi múzeumba vagy magángyűjteményekbe is. Ez nemcsak az adott festőnek vagy az adott műnek lenne jó, hanem az egész magyar kultúrának, Magyarország presztízsének is. Kieselbach meggyőződése, hogy a rendszerváltás után eltelt időszakban már bebizonyosodott: az előkerült magyar művek külföldön sem tűnnek el, mindig elkérhetők bemutatásra.
Ezzel az érveléssel Virág Judit is egyetért, szerinte fölösleges egy olyan törvényhez ragaszkodni, amelynek a betartását ráadásul ellenőrizni sem lehet. Mindkét ház praxisában előfordult már, hogy az ideutazó gyűjtő az aukción tudta meg: levédték a képet, amelyért jött. Ilyenkor habitustól függ, kinek mi fér bele: van, aki lemond a képről, akad, aki így is beszáll a licitbe. Virág Judit szerint ha már ragaszkodunk a védéshez, tisztább lenne, ha az állam ilyenkor - a franciaországi gyakorlatot követve - elővételi jogával élve valós árán megvásárolná az adott festményt.
