Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Harmadik műhelykonferenciáját tartotta április 16-án Budapesten az Equilor Fine Art (együtt az Edge Communicationsszel), Művészet és Befektetés címmel. Az alapkérdések lényegében megegyeztek az előző két évivel - jó befektetésnek számít-e a műgyűjtés, mit érdemes gyűjteni, milyen folyamatok befolyásolják a műkincspiacot. A mostani konferencia emellett két fő témakört tekintett át: a restitúciót és a hazai céges műgyűjtést.
A restitúciós blokk a második világháború idején eltulajdonított művek visszaszolgáltatásának kérdéseit járta körül. 1998-ban az ezzel foglalkozó washingtoni konferencia nyilatkozatát 44 ország írta alá, morális kötelezettséget vállalva az ilyen ügyek rendezésére. Ez azt jelenti, hogy megvizsgálják az egyes országok múzeumaiban tárolt anyagot abból a szempontból, hogy nincs-e közöttük a háborúban eltulajdonított műkincs és nyilvános adatbázist hoznak létre róluk. A holland állam például ennek nyomán szolgáltatott vissza több mint 200 festményt Jacques Goudstikker örökösének; az 1940-ben meghalt műkereskedő régi mesterekben különösen gazdag gyűjteményét Hermann Göring tulajdonította el.
Göring tetteiről, illetve az "árjásításról" Richard Aronowitz-Mercer, a Sotheby's restitúciós osztályának londoni igazgatója is beszélt. (Egy Göring által felállított bizottság több mint 16 ezer képzőművészeti alkotást szedett össze, ezek jó részének sorsa máig ismeretlen.) Az igazgató beszámolt a Sotheby's ellenőrzési rendszeréről is, amellyel igyekeznek megakadályozni, hogy kétes eredetű tárgy kerüljön be aukciójukra. A másik előadó, Konstantin Akinsha, a nemzetközi restitúciós kutatás egyik vezető személyisége Oroszország hozzáállásáról beszélt - ezt úgy lehet összefoglalni, hogy Oroszországból nincs restitúció. A kapcsolódó kerekasztal-beszélgetésen Akinsha megerősítette, hogy e szempontból Magyarország megítélése sem jó, nem sok változás történt a kilencvenes évek eleje óta, amikor is a kormány hozzáállását a "soha, soha" kifejezés írta le. A vitavezető Einspach Gábor kérdésére - hová kerülne, ha visszakapnánk valamit, tudjuk-e pontosan, hogy egyes műveknek ki volt a tulajdonosa - Akinsha rávilágított arra, hogy a magyar múzeumok még nem végeztek az általuk őrzött anyag átvilágításával és az adatok nem nyilvánosak. A Szépművészeti Múzeum képviselője, Mihály Mária úgy reagált, hogy a provenienciakutatás folyamatos, s ha elkészültek vele, hozzáférhetővé teszik az interneten.
A magyar gyakorlat az, hogy visszaadnak egy kevéssé jelentős képet, s igyekeznek megtartani a többit - mondta Peresztegi Ágnes ügyvéd -, ellentétben például a csehekkel, ahol egyrészt elérhetőek az adatbázisok, másrészt ha múzeumban találnak egy vitatott tárgyat, akkor keresik a tulajdonosát, akár úgy is, hogy külföldön tesznek közzé hirdetéseket. A magyar állam és a múzeumok álláspontja azonban más. Szerintük Magyarországon a rendszerváltás után másként döntöttek a kárpótlásról, nem természetben adták vissza a javakat; a kárpótlási törvény vonatkozott a műkincsekre is, furcsa lenne most elölről kezdeni, más elvek alapján. A restitúciós szakemberek szerint ez az érvelés sántít, hiszen ahogy a holokauszt és az eltulajdonítások sem a jogrend alapján történtek, a jóvátételt sem lehet aszerint végezni. Magyarország eddig "lapíthatott", de hosszú távon ezt már nem teheti - figyelmeztetett Peresztegi -, fel kell rá készülni, hogy ezek a kérdések a jövőre az USA-ban rendezendő magyar kulturális évad alkalmával is felmerülhetnek.
