Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Miért éppen a restitúció az idei konferencia témája?
- Egyrészt Magyarországon is a levegőben van a kérdés, másrészt a saját külföldi tapasztalataimat szeretném megosztani - tavaly három hónapot töltöttem a londoni Sotheby's restitúciós osztályán, ahol műtárgyak provenienciáját kutattam. A restitúciós osztály az aukciósházon belül ellenőrzi az árverésre beadott tárgyak előtörténetét olyan szempontból, hogy érintett-e valamilyen háborús lopásban. Kétes hátterű műtárgyat aukción nem lehet eladni.
- Hogyan zajlik az ellenőrzés?
- Az aukciók előtt minden kép átfut az Art Loss Registry adatbázisán, amelyben nemcsak a háborúban eltűnt tárgyak találhatók meg, hanem minden - az is, amit előző nap loptak el valahonnan. De a Sotheby'snek van egy saját hármas listája is, és ami gyanús, azt ezen átfuttatják: az egyik sor azoké a kereskedőké, galeristáké, akik náci ügyekben érintettek voltak, egy másik a háborús bűnösöké, a harmadik az áldozatoké. Különböző adatbázisokban kell kutatni; a kint töltött idő alatt ebbe bele tudtam tanulni. Talán ha 4-5 ilyen eset ment át a kezemen, ezek aztán nem mehettek aukcióra. Ezen az osztályon annak is segítséget nyújtanak, aki tudja, hogy a családja tulajdonából eltűnt valami és keresi, ezt morális kötelezettségként fogják fel. Egy aukciósház persze nem adhat ki nevet-címet, hogy kinél-hol van éppen egy tárgy, de megpróbálhat közvetíteni. Mert az is előfordul, hogy valaki jóhiszeműen bead aukcióra egy képet, amit teljesen legálisan vásárolt, és kiderül, nem tiszta a háttere, például háborúban lopott kép. Jó esetben a lelkiismerete is azt mondja, gesztust kell tennie. Ilyenkor az szokott történni, hogy az aukciósház közvetít, elárverezik a tárgyat és megosztoznak a bevételen.
- Erre azonban nem lehet kötelezni senkit.
- Egy multilaterális egyezmény van csupán, amely az úgynevezett washingtoni konferencia után született. Ez alapján az országok erkölcsi kötelezettséget vállaltak, hogy egyrészt feltárják: az adott országban melyek a háborús lopásokban érintett műkincsek, másrészt erkölcsileg mindent megtesznek a helyrehozásért. A háborúban eltűnt képek egyébként többnyire közgyűjteményekben, állami múzeumokban vannak. Németországban a nácik idején valamilyen módon állami őrzésbe kerültek a képek - lényegében nem magánszemélyek loptak magánszemélyektől, hanem egy állam, politikai eszmék jegyében (természetesen sok fantasztikus tárgy bekerült a kereskedelembe).
- Magyarországon mi a helyzet?
- Itthon sokkal kevesebb háborúban ellopott műtárgy forog a kereskedelemben, mint külföldön. Nálunk az érintett képek vagy múzeumokban vannak, vagy Oroszországban, nem kerültek be a piaci vérkeringésbe.
- Amikor lehetőséget kapott a Sotheby'snél, számított a magyar, illetve a kelet-európai származás?
- Az számított, hogy jogi és művészettörténészi hátterem is van, azaz otthonosan mozgok jogi környezetben, de tudom, miről beszélünk adott esetben és mekkora nagyságrendű értéket képvisel egy-egy tárgy. Azt azért el kell mondanom, hogy amikor megkérdeztem, mennyire látnak reményt arra, hogy Magyarországon felélednek a restitúciós ügyek, és az állam hozzáállása a perek során megváltozik, akkor azt mondták, hogy ebből a szempontból nagyjából ugyanolyan befagyott területnek tekintik Magyarországot, mint Oroszországot. Ez elég szomorú.
- Mégis ezt választotta az idei konferencia témájának…
- Magyarországon a restitúciós kérdések a szocializmus évei alatt befagytak és ez most is tart. Kétféle alapeset van: az egyik, hogy az adott tárgyat elrabolták az oroszok vagy a németek. A másik, amikor zsidó származású emberek vagy arisztokraták, akik menekültek az országból, a háború elején letétbe helyezték műtárgyaikat magyar múzeumoknál. A háború után, ha nem is ők maguk, örököseik próbálták visszaszerezni azokat. Ez sok esetben megtörtént, ám még több esetben a műtárgyakat közgyűjtemények leltárba vették, belistázták és sok múzeumnak az az álláspontja, hogy ez már elbirtoklásnak minősül, ezen a jogcímen védekeznek. Kellene hogy legyenek pozitív példák, örökösök által megnyert perek, képvisszaadások, ám ez csak úgy lehetséges, ha van valamilyen nyomás az adott országra, állami intézményekre, máskülönben nem látok esélyt arra, hogy ez a hozzáállás megváltozzon. Pedig a tulajdonosok háborús áldozatok, akikkel szemben morális kötelezettsége van minden államnak. Ugyanilyen fontos a magántulajdon szentsége: egy polgári állam nem engedheti meg magának, hogy ne tartsa alapértéknek a magántulajdonhoz való jogot.
- A múzeumok sokszor azzal érvelnek, hogy ha valamit visszaadnak az állami őrzésből, akkor az elvész a nagyközönség számára.
- Ez álságos érvelés. A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol visszaadták a képeket, műtárgyakat, és igazán értékes, különleges művekről volt szó, ott a tulajdonos mindig fontosnak tartotta, hogy a köz számára hozzáférhetővé tegye őket: vagy nyilvánosan látogatható magángyűjteménybe vagy közgyűjteményben letétbe kerültek.
- Kik lesznek a mostani konferencia előadói?
- A Sotheby'stől a volt főnököm, Richard Aronowitz-Mercer, aki elmeséli, történetileg miként alakult a restitúció, milyen próbálkozások voltak, milyen nemzetközi egyezmények születtek, milyen adatbázisok léteznek, vázolni fogja az egyes országok hozzáállását, egyszóval, hogyan működik ez az egész a világban. Az ukrán származású Konstantin Akinsha - a téma nemzetközi "kutatótársaságának" egyik legfontosabb és legismertebb tagja - pedig az oroszországi helyzetről, az orosz hozzáállásról fog beszélni.
- A gyűjtésről szóló rész egyik előadója Antal Péter, ő is érintett restitúciós témában?
- Azért hívtam el, hogy a gyűjtőtevékenységéről és a saját gyűjteményéről beszéljen: milyen családi hagyományok voltak a háttérben, mi inspirálta, milyen területek foglalkoztatják, hogyan gondolkozik egy ilyen hatalmas kollekcióval rendelkező gyűjtő ma Magyarországon. De úgy tudom, ő is eljárt ügyvédként restitúciós perekben, és a családja korábbi gyűjteménye is a második világháborúban veszett el. Robert Vallois francia gyűjtő, galerista arról fog beszélni, milyen trendeket lát a nemzetközi műtárgypiacon, ő maga hogyan kezdett bele a gyűjtésbe, mi érdekli. A nap végén pedig kerekasztal-beszélgetést tartunk a "vállalati" gyűjtésről. Ezen a területen a magyar cégeknek van mit behozniuk, hiszen a világon manapság a mecénás szerepét az arisztokrata vagy királyi családoktól a nagyvállalatok, intézmények vették át. Ez olyan társadalmi kötelezettségvállalás, amit nem lehet negligálni.
- A befektetési tanácsokat adó Equilor Fine Art ügyvezetőjeként milyennek látja a magyar piacot?
- Egyértelműen felfelé mutat a trend, jót tett az is, hogy a vezető aukciósházak beléptek a kortárs szegmensbe. Magyarországon most pezseg a piac, egyre nagyobb az érdeklődés a műtárgyak iránt, a fiatalabb korosztály is egyre kíváncsibb. Nagyon sokan jönnek el előadásokra, nyílt napokra, rendezvényekre, ahol kérdeznek, beszélgetnek galériásokkal, művészekkel, tapogatódznak. A galeristák is arról számolnak be, hogy az utóbbi időben élénkebb a forgalmuk, több műtárgyat adnak el, ám lenne még hova fejlődni. A következő tíz évben valószínűleg lesz egy nagy ugrás, akkor majd meglátjuk, hova futja ki magát a hazai műkincspiac, lehetőség bőven van benne.
