Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Többet kell külföldi vásárokra járnia, mióta a Kieselbach Galéria és Aukciósház beemelte profiljába a fotóművészeti árveréseket és Magyarországon is érezhető a kortárs festészet iránti fokozottabb érdeklődés?
- Ösztönösen tiltakozom az ellen a szó ellen, hogy "kell", főleg ebben a kontextusban. Én mindig jártam a világot és néztem a képeket, nem azért mert kell, hanem mert ezt szeretem. Fontos nekem, hogy kellemes tevékenységként fogjam fel a műkereskedelmet, ami nem azt jelenti, hogy nincs benne eszméletlen sok munkám. Nekem is lenne panaszlistám, de nem lehetek hálátlan a sorsnak, hogy nekem ezt és így adta, miközben sok mindent nem adott. Meg tudtam teremteni, ami nekem fontos volt, azzal telik az életem, amit szeretek csinálni, többnyire izgalmasan.
- Az elmúlt tíz évben a magyar műkereskedelem látványosan fejlődött, a Kieselbach az egyik piacvezető. Elképzelhető, hogy hamarosan kinövik a családi vállalkozás kereteit? Vannak erre üzleti tervei?
- Nincsenek tudatos növekedési ambícióim, nem is voltak soha. Én ezt az egészet úgy élem meg - dacára annak, hogy most már jó néhány területe valóban csak munka -, hogy ez élményszerű tevékenység, amiben a saját szabadságomat szeretném kiteljesíteni. Nem tervezek bővüléssel járó átalakulást, inkább a mostani tevékenységek optimális formáit keresem. A munkatársaim kiválasztásánál az a fontos, hogy egyformán gondolkodjunk, hasonló értékrend szerint. Nem gondolom, hogy mondjuk a multik módszereivel nálam csodákat lehetne tenni, nekem magamnak kell megbirkóznom a feladatokkal. Arról sincs szó, hogy eddig még nem mentem neki a képzeletbeli falnak. Többször nekimentem és többször újrarendeztem a soraimat.
- Legutóbb a Közép-európai Biztosító befektetői listáján találkozhattunk a nevével, egyebek közt Járai Zsigmond, Móricz Gábor és Horváth Béla társaságában. Érdekli a biztosítási üzletág, esetleg üzletemberi ambíciói vannak?
- Én világéletemben képekkel foglalkoztam, az ismeretségi köröm is ennek mentén alakult. Horváth Bélának van egy alapítványa, amelyik kortárs képeket vásárol, ennek kapcsán itthon és több külföldi vásáron is találkoztunk. Hallottam aztán, milyen sikereket ért el a biztosítási szakmában. Magunk közt szólva, nem foglalkoztam behatóan azzal, hogyan is működnek a biztosítók, hol van benne az üzlet. Sajnáltam őket, hogy a biztosítási üzletág nem annyira jó, mint a műkereskedői, ami igen egyszerű: az ember megvesz valamit és felárral eladja. Viccet félretéve, én nem a közgazdaságtan irányából jöttem, hanem képek vételével és eladásával foglalkoztam, miközben a pályámmal együtt alakult ki újra Magyarországon a műkereskedelem. Itt érzem a viszonyokat - ott pusztán befektető vagyok, baráti és üzleti kapcsolataim révén.
- Szóval nem tervezi, hogy bővíti tevékenységi körét a műtárgybiztosítás, esetleg a műtárgybefektetés irányába?
- Nem. Akik megkerestek, azokban bízom, a dolog jónak tűnik, így belevágtam, a cég alapítási összegéhez képest szerény részesedéssel. Igaz, már korábban is voltak "kalandjaim". Az internet felfutásakor azt éreztem, olyasmi történik, ami csak egyszer van egy évszázadban. Részt szerettem volna venni benne, így összeszerveztem egy céget, ez volt a Habostorta, amihez megnyertem Jaksity Györgyöt és Geszti Pétert, aztán Weiler Péter felügyelte. Megcsináltuk, sikeres lett, végül eladtuk egy német médiavállalatnak, mert akkor már több odafigyelés és szakértelem kellett volna, és elkerülhetetlenné vált a bővülés.
- Milyen a viszonya most a gyűjtéshez, bővíti még a saját gyűjteményét?
- Az elmúlt évtizedek során a gyűjtői mentalitásom is változott. A kezdeti nagyon intenzív, abszolút következetes gyűjtést elsősorban az motiválta, hogy evvel az eszközzel akartam véleményt mondani a magyar festészetről. Akkor megküzdöttem a képekért, mert az egésszel szerettem volna valamit erősen kifejezni. Ez - úgy gondolom - sikerült, a képek és az általuk sugallt értékrend meg is jelentek két nagy kötetben, és ma már kevésbé érdekel, mit tudnék még hozzátenni ehhez a kollekcióhoz. Ha valaki kiválaszt a gyűjteményemből egy képet és hajlandó megadni az értékét, ma már képes vagyok elengedni. Ennek dacára nagyon kevés mű hiányzik belőle - merthogy a tulajdonomban lévő képek mennyisége nem azonos ezzel a gyűjteménnyel, tehát ha valaki képet szeretne venni mondjuk Perlrott Csaba Vilmostól, akkor nem vagyok rákényszerítve, hogy a gyűjteményben lévő öt fő darab valamelyikét ajánljam neki.
- Sok szó esik mostanában a restitúció, vagyis a történelmi viharokban kényszerűen gazdát cserélő művek kérdéséről. Hoz-e piaci változásokat, ha sikerül az örökösöknek megnyerniük sorozatban a pereket?
- Röviden: igen. A kérdés persze árnyaltabb. Rólam lehet tudni, hogy milyen fontosak nekem a múzeumok, fontos, hogy a magyar intézmények falán jó képek függjenek, leginkább persze annak örülnék, ha olyan kurátorok ülnének ott, akiknek víziójuk lenne és élettel telnének meg a termek. Másrészt kamaszkorom óta én is birtoklok tárgyakat, és finoman szólva nem örülnék, ha elvennék. A magántulajdont, ha jogtalanul vették el, vissza kell adni, s a jogon felül léteznek morális szempontok is. Szerencsés, ha az állam visszavásárlással bent tudja tartani a képeket a múzeumokban, de úgy látom, ez még Ausztriában sem sikerült a Klimtekkel.
- Előfordult a praxisában, hogy az árverési katalógusban megjelent képre jelentkezett a háború előtti tulajdonos?
- Egyetlen ilyen eset volt a közel tízezer általam, zömében árverésen eladott kép közül. Akkor összehoztam az abszolút vétlen és jóhiszemű, a festményt a nyolcvanas években a BÁV árverésén megvásárló beadót és a régi tulajdonos ügyvédjét. Ők szerencsésen megegyeztek, hogy bent hagyják a képet az aukción és megállapodtak, milyen arányban osztják el az érte kapott pénzt. De ezek elvben lehetnek nagyon nehezen megoldható ügyek is. Mert hol lehet azt teljes bizonyossággal megnézni, hogy a kérdéses alkotás régen kié volt, vagy hogyan és mivel tudja az örökös bizonyítani, hogy az a kép tényleg a családja tulajdonát képezte? És mi van akkor, ha közben még ötször gazdát cserélt, teljesen legálisan? A külföldi példákból az látszik, hogy ahol van erő és jó szándék a tisztázásra, ott ez meg is fog történni.
- Más szempontból is fel szokott merülni a múzeumi gyűjtemények átvizsgálásának kérdése. Mit gondol, ésszerű lenne elidegeníthetővé tenni múzeumi darabokat?
- Nem lenne szerencsés átvizsgálni a gyűjteményeket abból a szempontból, hogy mit kellene eladni, inkább afelé kellene terelni az energiákat, hogyan lehetne jobban működtetni a múzeumokat.
