Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Márciusban ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a Dovin Galéria, amely az elsők között kezdett kortárs művészettel foglalkozni Magyarországon. Tulajdonosa és vezetője, Délceg Katalin a szakma egyik meghatározó figurája, aki a rendszerváltás előtt a Művészeti Alapnál kezdte pályáját. "1988-ban már tudni lehetett, hogy a Művészeti Alap napjai meg vannak számolva, akkor arra gondoltam, öt évig kutattam, most már mit kutassak - mondja erről az időszakról. - Ezalatt megismertem a kortárs területet, most már csinálni kéne valamit. Az alapon keresztül megismert barátom, Claude Bernard, egy világhírű francia galerista volt a tanítómesterem, vele alapítottunk egy kft.-t. Eleinte művészetközvetítéssel, arculattervezéssel foglalkoztunk, mi csináltuk például a Bábolna Rt. teljes arculatát, dolgoztunk az akkor Magyarországra jövő bankoknak, ők vettek tőlünk festményeket is. Aztán az egész tevékenységünk áttolódott a kortárs-műkereskedelem felé."
Bár a nyolcvanas évek óta jól kiépített kapcsolatrendszerük volt, mégis tíz-tizenkét évig tartott, míg a Dovin mint galéria elkezdett jól működni, azaz eltartotta magát. 1996-ban költöztek a Galamb utcába, ez egybeesett a koncepcióváltással, amelynek keretében Délceg lecserélte a művészei körét is. Volt, akitől szakmai okok miatt vált meg, de előfordult az is, hogy etikai okból; ezek mindig nehéz ügyek - tette hozzá -, mert az idősebb művészek hozzászoktak, hogy műteremből adnak el a saját gyűjtőiknek, maguk által meghatározott árakon és nem mindig akarnak erről lemondani. Leginkább azt tartotta szem előtt a Dovin tulajdonosa, hogy olyan szűk kört válasszon ki fiatal és középgenerációs művészekből, akiket személyesen nagyra tart. Látta később, hogy az utána jövők között harc folyik a nagy nevekért, de meggyőződése, hogy nem ez számít. Ha az ember nem a saját szeme és szíve után megy, hanem "nevet" akar megszerezni, akkor úgyse tud eladni tőle semmit - állítja Délceg Katalin.
A kiválasztott művészeket eleinte nem kötötte össze tematikai kapcsolat, de 2000-re már körvonalazódott a program. 1998 óta dolgozott a galéria Baranyai Leventével, a vele való munka során alakult ki egy tudatos tájkoncepció, amelynek nyomán csupa tájjal foglalkozó művész került be a csapatba. "Ilyen a világon nagyon kevés van, ösztönös lépés volt, de jól működött. 2008-ban mégis szeretném befejezni, mert már nem érdekel" - árulta el Délceg, hozzátéve, a befejezésnek más okai is vannak. A tájprogramot komoly kísérő programmal, háttér-filozófiával szerette volna alátámasztani; Krasznahorkai Lászlóval közösen kigondolva elindítottak a Dovinban egy előadás-sorozatot, amely a táj fogalmát járta körbe a zenében, matematikában, geográfiában, fotóművészetben, költészetben. Szerették volna, ha kialakul egy törzsközönség a neves előadók estjein, de az állandó hallgatóság mindössze 10-15 főből állt (bár a neves holland építész, Erick van Egeerat előadására 500 építészhallgató volt kíváncsi). Délceg Katalin ezt azért is fájlalja, mert ő még ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek kultúrmissziója is van, ambícióinak önmagában a kortárs-műkereskedelem kevés.
Mindenesetre már jön a következő: a szobrászati program. Ezen a területen a Dovin úttörő szerepet játszik az évi három-négy szobor- és installációkiállításával, s bár a terület nehezen indult be, érezhető az előrelépés. Kovách Gergőtől, akivel hét éve, diplomázása óta működik együtt a galéria, 2007-ben hét szobrot adtak el, többet, mint előtte összesen. "A nyugati műkereskedelemben is először a festészet volt a fontos, aztán amikor megteltek a falak festményekkel, elkezdtek a szobrok felé fordulni, melyeket a szép házakban és kertekben jól el lehet helyezni a térben. Néhány évvel ezelőtt a FIAC vásáron láttam, hogy jelentősen megnövekedett a szobrok aránya - azért, mert keresik. Mi most jutottunk el idáig, én is most tudtam meggyőzni a saját gyűjtőimet, hogy most jön a szobor."
A külföldi vásárokon való részvétel természetes - véli a galerista -, ha azt akarjuk, hogy a magyar képzőművészet jelen legyen a nagyvilágban, akkor ki kell menni ezekre. Az államközi kulturális kapcsolatok, a kiállítások ritkábbak, viszont muszáj megmutatni magunkat. A vezető galériák pénzük jelentős részét erre fordítják, hiszen egy ilyen vásáron a gyűjtőkön kívül is sok az érdeklődő. Budapestre nem jönnek el a külföldi galeristák, nagyon bizonytalan terep ez a számukra, így nekünk kell menni. A gazdasági eredményeket persze ettől függetlenül is produkálni kell - ismeri el a galerista. "Ma már jobban üzlet az egész, mint amikor mi kezdtünk a Várfokkal és a Knoll Galériával, más a gazdasági és a politikai helyzet, nekünk is lépést kell ezzel tartani. Annyival talán könnyebb ma, hogy több kortársat vesznek az irodaházak vagy a szállodák, de mennyiséget vesznek, hiszen az épület minden szobájába ki kell akasztani egy képet. Önbecsapás, ha azt hisszük, minőségi változás is történt. Magyarországon még mindig leginkább az itt élő külföldiek vesznek minőséget és talán azok a 35-40 évesek, akik sokat járnak külföldre, látják, hogy ott a jómódú fiatalok elkezdtek képeket, kortársakat vásárolni, és ezt utánozzák."
Ha "kilóra" akarnak valahová képet venni, azt a Dovin vissza szokta utasítani, szívesen adott el viszont a Gresham szállodának festményeket, mert minőséget kerestek, ráadásul kizárólag tájképeket, ami egybeesett a galéria profiljával. Az ING Bank kortársgyűjteményének kialakításánál is Délceg Katalin volt a tanácsadó - szerinte a bankoknál az is jó, hogy mivel befektetésnek szánják a vásárlást, könnyebb őket a minőségről meggyőzni. A magánvásárlások esetében pedig azt a tendenciát látja, hogy egyre többen nézik ki az interneten a galériát, és weboldalának áttanulmányozása után határozott elképzelésekkel jelennek meg, hogy melyik művésztől kívánnak vásárolni.
