Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A műkereskedelemben speciális terület, speciális árukkal - a mennyit ér egy műtárgy kérdésre az a kézenfekvő válasz, hogy amennyit adnak érte. Ám ha valaki nemcsak esztétikai vagy dekorálási szempontokból vásárol, hanem befektetési céllal is, akkor szeretne tisztában lenni az árakkal és a valós értékekkel. Magyarországon leginkább a nyilvános aukciókon elért leütési árak alapján orientálódnak a vevők, ám ott a sajátos körülmények pszichológiai hatásai miatt gyakran előfordul, hogy egy viszonylag alacsony kezdőár az egekbe szökik, felvetve a kérdést, hogy ez pusztán az "ego-küzdelmek" eredménye, vagy túl alacsony volt a kikiáltási ár. A legtöbb tulajdonos persze a magas kikiáltási árakat preferálja, és mivel árgaranciát a galériák nálunk nem tudnak felajánlani egy esetleges alacsonyabb kezdés esetén, inkább engednek ezen a téren. Az sem mindegy, milyen képről van szó: ha nagyon jó a festmény, esetleg az árverés egyik sztárja lehet, akkor azt mondják a Falk Miksa utcában, hogy most ereszd le a redőnyt - vagyis azt a festményt, ha törik, ha szakad, meg kell szereznie a háznak az aukcióra.
Külföldön a becsértékes árverések rendszere eleve orientál, hiszen ott a katalógusban megjelenik a szakértők tól-ig sávja az adott tárgy értékére, míg itthon a kikiáltási ár általában az érték 50-60 százaléka, de ez nem kőbe vésett szabály. A kikiáltási ár nálunk az árverezőház és a beadó tulajdonos megállapodásának eredménye, s nagyban meghatározza a tárgy jövőbeli sorsát. A túl alacsony kezdés veszélyes lehet, mert alacsony értéket sugall, és esetleg a licit nem megy fel kellő mértékben, a túlárazott képeknél pedig eleve nem indul el érte a harc. A sajtó ugyan szokta feszegetni, hogy nálunk miért nincs becsértékes árverés - mondta lapunknak Törő István, a Virág Judit Galéria társtulajdonosa -, de a piac nem fogadta kedvezően a próbálkozásokat: mind a Blitz Galériánál, mind a Nagyházi Galériánál megbuktak a kísérletek ennek bevezetésére. A becsértékes rendszer üzemszerűbb, kialakult árszintek vannak - a kérdés az, hogy el lehet-e adni azon az áron. A kikiáltásos rendszerben sokkal több szubjektivitás, sokkal több játék van - állítja Törő. "A közönség ezt szereti nálunk, ehhez persze szükségeltetik, hogy értsenek a képekhez. Ha a tulajdonos azt mondja, hogy 200 ezerről akarja indítani, és én tudom, hogy 2 milliót ér, akkor hagyom a 200 ezres kikiáltási árat. Ha becsérték lenne, akkor ezt nem tehetném. Az aukció szempontjából azonban jó, ha egy kép nagyon alacsonyról indul, ezt szeretik például a kereskedők, akik azt gondolják: 200 ezerről indul, egymillióig bőven megéri, mert tudok rajta még egyet keresni. A becsérték védi a tárgyat, hiszen azt mondja, ilyen és ilyen ár alatt nem adom el, de ezt recesszív vagy bizonytalan piacon érdemes mondani. Egy olyan piacon, amelyik évről évre fejlődik, miért kellene fékeket betenni, korlátozva a mozgásokat. Nincs szükség arra, hogy becsértékes árakkal és limitekkel védjük a képeket, mert még mindig nincsenek a helyükön az árak. Az, hogy a közönségre bízzuk, milyen árszinten vásárol meg képeket, szerintem sokkal jobban megfelel a magyar piacnak. Ha kialakul a stabil árszint és a kereslet mérsékeltebb lesz, akkor lehet, hogy eljön majd a becsértékes árverések ideje, akkor az lesz a tulajdonosok és az aukciósházak érdeke is."
A Kieselbach Galéria tulajdonosa szerint a pontos ármeghatározást az is megnehezíti, hogy még nem eléggé bejáratott a piac, nincs elég precedens, elég leütési ár; hiányoznak életművek vagy fontos életműdarabok - tette hozzá Kieselbach Tamás -, még mindig vannak olyan komoly festők, akiknek a főművei nem szerepeltek aukciókon. A galériás biztos abban, hogy ahogy beilleszkednek egyes életművek a kánonba, az emigrált festők újra integrálódnak a magyar kultúrába, a szakértők újra elmesélik a magyar festészet történetét, úgy az árak is jobban a helyükre kerülnek. A folyamatosság kellett volna ahhoz, hogy a helyes árszintek hamarabb kialakuljanak. A busz is gyorsul, ami után futunk - mondja Kieselbach -, de ha futunk utána, az minket is húz. Nem tart attól sem, hogy a globális műkincs-kereskedelem megtorpanna; a kilencvenes évek elején a japánok miatt dőlt be, de most a piac több lábon áll - oroszok, indiaiak, kínaiak vásárolnak. Kieselbach meggyőződése, hogy az euró bevezetése újabb áremelkedéseket hoz a magyar piacon, hiszen akkor jobban látszik majd az európai árakkal való összehasonlításban, hogy a magyar művészet ugyan európai szintű, de az árszintje még messze elmarad tőle.
Abban azért szinte mindegyik szereplő egyetért, hogy Magyarországon stabilizálódik a piac, sokkal jobb a helyzet, mint tíz éve, ma már jobban belőhető egy kép reális értéke. Komoly életművek árazódtak be, bár még mindig nagyon nagy a mozgástér. Jellemző példa, hogy a rendszerváltás után 2005-ben került először aukcióra Csontváry-festmény, azt megelőzően csak "lebegett a levegőben", hogy mennyit ér egy műve. Hasonló volt a helyzet Munkácsyval is, hiszen csak 2002-2003-ban méretődött meg, hogy egy "csúcs-Munkácsy" mennyibe kerül (ugyanez állt a Gulácsy-főművekre is). A legutolsó példa 2007 végéről származik, amikor a Kieselbach-árverésen 40 millióért kelt el Bernáth Aurél festménye - ez volt az első jelentős darab az életműből, amelyre licitálni lehetett. A gyakrabban forgó alkotókra is igaz, hogy ritkán kerülnek elő meghatározó művek, pedig ezeknek kell lenniük a viszonyítási pontoknak. 2006 telén Virág Judit aukcióján Scheiber Hugó Villamoson című olajképe 35 millió forintos árat ért el, noha addig egy jó Scheiber-olajkép ára 8-10, esetleg 12 millió forint körül alakult. Onnantól kezdve felértékelődtek a jelentős Scheiberek: ezt bizonyította 2007-ben a Kieselbachnál két 20 millió forint fölötti, Virág Juditnál egy 30 milliós leütés.
