Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
De vajon milyen kockázatokat rejt, ha valaki kortárs művészek alkotásaiból vásárol? Az évszázados kérdés ma is aktuális.
Mert tegyük fel, hogy tényleg jó. Felejtsük el az idegenkedést, az értetlenkedést és a bizonytalankodást. Higgyük el, hogy a világban rend van, ok-okozati viszonyok, és ami másutt megy, az nálunk is menni fog. Hogy nem hülyék azok, akik felfedezték maguknak a kortárs művészetet, hogy nem véletlen áramlik egyre nagyobb pénz a világban erre a területre. A nemzetközi műkereskedelemből mind nagyobb szeletet hasít ki magának a kortárs művészet, 2001 és 2007 között a kortárs műtárgyak forgalma 233 százalékkal nőtt.
A Sotheby's és a Christie's tavaly év végi impresszionista árverésein a tételek húsz százaléka megmaradt, míg a kortárs aukcióikon kilencven százalék fölött volt az eladási arány - és nemcsak rekordárak születtek, hanem az összleütés is messze meghaladta az előzetes elvárásokat. A magyar aukciós eredmények ettől a külföldi trendtől lényegesen eltérnek, hiszen nemhogy a legdrágábban eladott tíz kép között nem szerepel kortárs mű, de még a lista alján sem. Tisztán kortárs aukció is alig volt, a Meo, illetve a Blitz Modern és a Galeria White próbálkozásai után 2007-ben tartott egyet a Virág Judit Galéria, azon Csernus Tibor Absolomjáért és Nádler 1968-as Avar motívumáért fizettek magas árat - tízmillió, illetve 9,5 millió forintot. Ez tekinthető az első sikeres, üzleti kortárs aukciónak, ahol a műkereskedelem az elsődleges és nem a jótékonyság.
Árak, művészek és vevők
Jelenleg mintegy száz-százötven rendszeres, aktív vevő mozog a kortárs műkereskedelemben, közülük a műkereskedők becslései szerint a legtöbbet költők 10 és 30 millió forint közötti összegért vásároltak tavaly, az átlagos költés tízmillió forint alatt maradt. A kisebb galériák arról számoltak be, hogy a vevőik egy- és ötmillió között költenek évente. Egy kezdő gyűjtemény összeállításához nagyságrendileg tízmillió forintra van szükség. Itt is igaz, ami a klasszikus képeknél, hogy nem kell feltétlenül a legnagyobbakkal kezdeni, lehet grafikát, nyomatot vagy akár fotót venni.
A kezdő, fiatal, tehetséges művészek képei még olcsók, annyiba kerülnek, mint egy poszter vagy a lakberendezési áruházakban kapható tucatáruk, mégis egyedi alkotások. Nemcsak a rendelkezésre álló pénz határozza meg, hogy ki mit vesz, hanem a tájékozottság és a kockázatvállalási készség is. A kezdő gyűjtők inkább vesznek neveket, már kanonizált művészek festményeit egy- és hatmillió forint közötti árakon, aki meg tájékozottabb, az szívesebben hazardíroz. Deák Erika, a nevét viselő kortárs galéria vezetője szerint van generációs szempont is, miszerint sokan a saját korosztályuk művészeit keresik. „Nekem nemcsak a művészeim - mondja -, hanem a vevőim is a kezdetektől fogva elsősorban a saját generációm tagjai közül kerülnek ki, harmincas, negyvenes éveiket tapossák.
Az új érdeklődők is, akik hozzám befutnak, elsősorban közgazdász végzettségűek, sokuknak saját cégük van, de ugyanannyian dolgoznak multiknál valamilyen felső beosztásban. Generációnk művészeinek fontosabb munkái kétmillió forint körül mozognak, például Szűcs Attila vagy Bullás József alkotásai, de az idősebb kortárs művészek - Fehér László, Bak Imre - munkái elérhetik a hat-hét milliót. Ez az összeg néhányunknak soknak tűnik, de ha összehasonlítjuk egy hasonló kaliberű nyugati művész áraival, még mindig sehol sem vagyunk."
Minél fiatalabbak a művészek, annál nagyobb a kockázat, de olcsóbb a képük, többet lehet nyerni, az öregebbeké drágább, kevesebb a kockázat, de többet kell értük fizetni. Figyelem: nem gyorsan megtérülő dolgok ezek, alapvető feltétel a türelem, gyorsan kiszállni nem lehet, többnyire kell húsz-harminc év, hogy beérjen egy kép, de minimálisan is tíz évvel kell számolni. A kortárs műtárgy még mindig hosszú távú befektetés. Bár manapság már a másodlagos piac is működésbe lépett (aukciók), a kortárs művek rövid idő alatt nem mobilizálhatók. Az árak azonban jelenleg gyorsabban nőnek, mint a klasszikus műtárgypiacon, a kilencvenes évekhez képest legalább 200-300 százalékos az áremelkedés. A kortárs műtárgypiac még intenzívebben fejlődhetne - vélik a galériások -, ha nem fogná vissza a világszinten magasnak számító, 20 százalékos áfa, amely a műtárgyakat terheli. Igaz, egy tavaly életbe lépett rendelkezés szerint a kortárs műtárgy ára öt év alatt leírható az adóalapból, de ez csak a céges gyűjtőkre vonatkozik, a magánvásárlókat nem ösztönzi. A galériások örültek volna egy olyan kitételnek is, amely előírja, hogy mindez csak a galériákban vásárolt műtárgyakra vonatkozzon.
Jó befektetés-e a kortárs képzőművészet?
Mindnyájan ismerjük azt a közgazdasági közhelyet, hogy a hagyományos pénzpiaci befektetési formák, a tőzsde bizonytalankodása az arany, az állampapírok és a műkincsek felé szokta terelni a befektetési kedvet. Világviszonylatban is látjuk, hogy milyen élénk az érdeklődés a kortárs művek iránt. Ami biztos - és ez látszott a Virág Judit által rendezett magyar kortárs aukción is -, hogy a klasszikus kortársak, a ma is élő és alkotó festők 70-es években készült művei iránt hatalmas az érdeklődés.
Ezekből kevés van, jórészt gyűjteményekben, magánlakásokban „pihennek", de elő fognak jönni, és rövid távon nagy áremelkedéseket fognak produkálni. A fiatalok kockázatosabbak, de az áraik alacsonyak, egy-két nullával el vagyunk még maradva a nemzetközi árszinttől, de legyünk optimisták, azért ha lassan is, mégis afelé tartunk. A kortárs műtárgyakban még nagyon sok lehetőség van, a múlt is azt igazolja, hogy a műtárgybefektetések mindig többet hoztak, mint az értékpapírok, s a hozamon túl a visszakapott értékben még a presztízs is benne van. Az előző századfordulón a magyar zsidóság aszszimilációjában is nagy szerepe volt a műgyűjtésnek, ezzel feljebb kerülhettek a társadalmi ranglétrán, például úgy, hogy múzeumi adományozásukért nemesi címet kaptak. Amerikában is gyakori ez az út, a gyűjtéssel be lehet kerülni egy olyan közegbe, amely aztán visz előre, újabb és újabb kapukat nyit meg.
Trendi-e kortárs műveket vásárolni?
Van galériás, aki erre egyértelműen azt mondja, hogy igen. Van, aki óvatosabban fogalmaz: érzékelhető a fokozottabb érdeklődés, több a látogató és a vásárló. Egyre többen veszik körül magukat képekkel, fotókkal, a bátrabbak már szobrokkal is, néhány művész munkáinak birtoklása pedig kifejezetten trendi - magyarul divatos. A piac mozgása felfelé ívelő tendenciát mutat, de különbséget kell tennünk a vásárló és a gyűjtő között. Utóbbiból még mindig kevés van, hiszen a vásárlók elsősorban lakásuk falait díszítik műtárgyakkal, a komoly gyűjtőréteg kialakulása hosszabb folyamat végeredménye lesz. A gyűjtők egy része korábban is gyűjtött, esetleg már a felmenői is rendelkeztek műgyűjteménnyel, belenőtt ebbe a szenvedélybe, és a klasszikus képei mellé immár kortársakat is vásárol.
Az mindenesetre biztosan látszik, hogy felnőtt egy új generáció, amely nem tudja elképzelni a környezetét klasszikus képekkel. Aki eljut odáig, hogy divatból vásárol, az már motivált, de szinte biztos, hogy nevelni kell. Szalóky Károly, az egyik legrégebbi kortárs galéria, a 18 éve piacon lévő Várfok tulajdonosa azt javasolja, hogy akiben felébred a vágy, az tradicionális galériába menjen. Olyanba, mint amilyen a Várfok is, amely már bizonyított, sok éve dolgozik ugyanazokkal a művészekkel. S ezzel a véleményével nincs egyedül, ezt minden galerista megerősíti, nemcsak azért, mert hazabeszélnek, hanem mert a stabil galériás rendszer feltétele a megbízható piaci viszonyoknak.
Egy galerista nem kockáztathatja meg, hogy olyat adjon el, ami nem állja meg a helyét, hiszen hosszú távra dolgozik, igyekszik életre szóló kapcsolatot építeni a művészeikkel és a gyűjtőikkel is, mert a vevő, ha beleszeret egy művészbe, általában több korszakából is vesz tőle műveket. Szalóky, aki több már neves műgyűjtőt vezetett be a kortárs világába, azt mondja, hogy a vásárlást megelőző beszélgetések kapukat nyitnak meg a gondolkodásban. „Egyszerűen át tudtam nekik adni a hitet. Most már az a jellemző, hogy egy régebbi vásárlóm hoz egy újat, ez azért is jó, mert így valójában ketten adunk garanciát." A hitelességre meg elmesél egy néhány évvel ezelőtti történetet. Amerikai cégelnökök találkozója volt Budapesten, és a fakultatív programok között szerepelt galérialátogatás is. „Elhozták őket a Várfokba, és valamelyikük előállt azzal a kéréssel, hogy hadd jöjjenek el a lakásomra. Elvittem őket, megnézték, és azt mondták, hiteles vagyok, mert ugyanazt árulok, amit gyűjtök, majd meglepetésemre vettek egy fel Lugossy Lacát."
Kortársak és a galéria
A galériás rendszer kialakulása alapvető feltétele a kortárs műkereskedelemnek, az elmúlt években jobbára ez a folyamat zajlott. Fontos, hogy ezeknek a galériáknak legyen felismerhető, egyéni karakterük, behatárolt művészkörük, amelyet menedzselnek, rendszeres kiállítási lehetőséghez juttatnak itthon és külföldi vásárokon egyaránt. Alapvető a tudatos piaci magatartás, ezen elsősorban a stabil árakat kell érteni.
A galériások dolga volt elérni, hogy ne lehessen a művészektől fél áron, különalkuk alapján műteremből vásárolni. Nagy küzdelem volt ez, sok esetben szakításokhoz is vezetett, de mára már a művészek is, sőt a vásárlók is belátták, hogy hosszú távon nem járnak jól, ha megkerülik a galériákat. Szalóky Károly különösen szigorú ebben a tekintetben: „Nekem listám van, adott méret, technika beárazva, attól nem lehet eltérni. Persze gyűjtői engedményt adok, de azt is lehet tudni, mennyit. Faktorszámokkal dolgozom, ami azért is jó, mert nemcsak azt árulja el, hogy adott művész meghatározott méretű képe mennyibe kerül, hanem a változásokat is követni lehet általa. Ha nincsenek igazodási pontok, akkor nem stabil a művész. Ha hangulati alkuk határozzák meg az árat, az komolytalan dolog. Be kellett zárni a kiskapukat, nincs alku, de nincs olyan sem, hogy ránézek a cipőjére a vevőnek, és ha drága, akkor a kép ára is magasabb."
Hát igen, gyakran beleütközünk abba a ténybe, hogy Magyarországon kiesett ötven év, amikor nem létezett műkereskedelem, s a törés után elölről kellett felépíteni a rendszert. Nemcsak a vevőket kell nevelni, hanem a művészekkel is megértetni a piac törvényeit. És itt generációs problémába futunk bele. Azok a művészek, akik az elmúlt 40-50 évben már alkottak, egészen másfajta viszonyok között szocializálódtak. Maguk menedzselték magukat, saját szellemi és anyagi tőkéjüket fektették bele önmaguk „megcsinálásába", eladásaikhoz saját kapcsolati tőkéjüket használták. Virág Judit, aki a kortárs vonalon viszonylag új szereplő, hiszen körülbelül egy éve indította el a kortárs galériáját és szervez aukciót ebben a témában is a klasszikus mellett, azt mondja erről, hogy az idősebb generáció tagjai a saját bőrüket vitték a vásárra, és az ő dolgaikba a pályájuk vége felé már nem illik beleszólni.
A kortárs képzőművészek között tehát nem mindenki fiatal, az 50-60-70 éves generációban is vannak sikeres művészek, akik sokat adnak el, akár a galériás rendszeren kívül is, mert már múltjuk van, felépített életművük. Ők megélnek a művészetükből, de a fiatalok nem. Főleg azért, mert a nemzetközi színtér nagyon fontos, és ott csak galériákon keresztül lehet megjelenni, a külföldi vásárokon szóba sem állnak magányos művésszel, arról már nem is beszélve, hogy akkora költséggel jár egy vásáron való részvétel, amit egy művész soha nem tud kifizetni - tegyük hozzá, a magyar galériák is nehezen. A külföldi vásárokon való részvétel elengedhetetlen a kortárs piacon, a vezető galériák ezt felismerték, és pénzük jelentős részét erre fordítják.
A külföldi galeristák nem jönnek ide, nekik nem érdekes a magyar művészet, inkább japánokkal és kínaiakkal bővítik a művészkörüket. Sok galerista szerint a kifelé nyitás kellene hogy legyen az irány, akár úgy, hogy az állam átgondolt kultúrpolitikával ezt valamilyen formában támogatja, mondjuk úgy, hogy külföldi magyar intézetekben rendszeres kiállítási lehetőséget biztosít a kortárs galériáknak, felismerve, hogy ez az országnak is jó PR lenne. „Szörnyen le vagyunk maradva a nyugati műkereskedelemhez képest - él a kritikával Deák Erika galériavezető -, de ami még ennél is bosszantóbb, hogy a valamikori keleti blokk művészeti életéhez képest is egyre nagyobb hátrányban vagyunk. A lengyelek, a csehek vagy a szlovénok benne vannak a nemzetközi művészet körforgásában, míg mi sehol sem vagyunk.
Az okok szerteágazóak, de azt mindenképp meg kell említenünk, hogy más országokban a kormányok felismerték, hogy ha másuk nincs is, de művészetük van, és azt, ha más miatt nem, de az országuk külföldi megítélése miatt támogatni fogják. "Virág Judit, aki nagy tapasztalatokkal rendelkezik a klasszikus műkereskedelemben, de mint kortárs galerista újnak számít, meglepődött a vásárok magas költségén, azt mondja, a mai árakkal lehetetlen kitermelni a „helypénzeket", de azt is vallja, hogy ez üzleti vállalkozás, nem feltétlenül az állam támogatására kell számítani. „De kétségtelen - folytatja -, hogy a kortárs festőink már megint vagy még mindig iszonyú hendikepesek. Sajnálatos, de úgy tűnik, ahelyett, hogy behoznák a lemaradásunkat, mintha még tovább nőne." Már nem azért, mint a hetvenes években, amikor az elzártság miatt mindent lapokból, reprodukciókból lehetett megtudni, a világ kinyílt, lehet menni, nézni, ösztöndíjakra pályázni. Csakhogy új jelenség, hogy a kortárs festők már direktben a múzeumoknak is festenek, nemcsak gyűjtőknek, művészetszeretőknek a falakra, s az méretben és minőségben is más.
A Műcsarnokban rendezett Lipcse-jelenség című kiállítás rávilágít arra, amiről a galeristák beszélnek. A volt NDK egyik kulturális központjának számító Lipcsében olyan kortárs képzőművészeti centrum jött létre az elmúlt tíz évben, amely nemcsak kulturális, hanem üzleti sikert is hozott. A lipcsei iskola fontos alkotói berobbantak a kortárs kultúrába és a művészeti piacra, leghíresebb művésze, Neo Rauch 2007-ben a New York-i Metropolitanben állított ki, és képeiért dollármilliókat adtak. Egy volt keletnémet városban történt valami olyasmi, ami akár Budapesten is történhetett volna.
