Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az agrárium jogi szabályozása magán- és közjogi vetületű egyaránt. A magánjog szabályozza a termőföld- és erdőtulajdoni, valamint -használati viszonyokat, továbbá mindezek öröklését, és a földforgalmat. Ugyancsak a magánjog rendezi a mezőgazdasági termékforgalommal kapcsolatos szerződéseket. Ugyanakkor ezeket folyamatosan áthatja a közjog.
A Ptk. kodifikációs főbizottságában – álláspontom szerint helyesen – a monista koncepció vált uralkodóvá. E szerint az újonnan megalkotandó Ptk. a szűkebben vett klasszikus magánjogi és a magánjogi intézményeken kívül korábban a Kt. által szabályozott ún. kereskedelmi ügyleteket is részletekbe menően rendezné, a kereskedelmi cégekre vonatkozó előírásokat – ide értve a gazdasági társaságokra vonatkozókat is – viszont csak keretjellegűen tartalmazná, a részletes szabályokat pedig a Gazdasági társaságokról szóló törvényre (továbbiakban: társasági törvény) bízná. Úgy tűnik, uralkodóvá vált az az álláspont is, hogy a szolgálati szerződésen belül az ún. szabad szolgálati szerződésről részletesen a Ptk. szóljon, míg az ún. függő munkát rendező munkaszerződés, vagyis a kötött szolgálati szerződés részleteit továbbra is a Munka törvénykönyve szabályozza.
Van olyan álláspont – külföldön és belföldön egyaránt –, amely a svájci kötelmi törvényhez hasonlóan felvenné a kötelmi jognak az egyes szerződéseket szabályozó különös részébe a tarifaszerződést is.
Ezzel az állásponttal is messzemenően egyetértek, miként azzal is, hogy a gazdaságban használatos több alapszerződési típusból összeálló szerződésekre az új Ptk. csak utaljon, és a részletes jogi rendezést speciális törvényekre bízza.
Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik be a mezőgazdaság, amellyel kapcsolatos termőföld-, erdő-, vad- és halgazdasági tulajdoni-használati, valamint termelési-gazdálkodási és termékforgalmazási viszonyok, továbbá a termék-minőségvédelemmel és nem utolsósorban a termék piacfelügyeletével, a növény- és állategészségüggyel kapcsolatos kérdések rendezése részben a polgári jog, részben pedig a közigazgatási jog részét képezi. Ez így volt már az ókorban is. Nem véletlenül vélekedett a múlt század egyik legkiemelkedőbb romanistája, Theodor Momsen, valamint neves jogszociológusa, Max Weber úgy, hogy a paraszti viszonyok alakították ki mind a római magánjogot, mind pedig a római közjogot. Ez vonatkoztatható a magyar magánjogra is, hiszen az ági öröklés – amely még ma is él – a falusi életviszonyokban gyökerezik.
Az agrárium jogi szabályozása magán- és közjogi vetületű egyaránt. A magánjog szabályozza a termőföld- és erdőtulajdoni,
valamint -használati viszonyokat, továbbá mindezek öröklését és a földforgalmat. Ugyancsak a magánjog rendezi a mezőgazdasági termékforgalommal kapcsolatos szerződéseket. Csakhogy a termőföld és az erdő korlátozott mértékben áll rendelkezésre. Ezért szakszerűtlen használata, a rajta történő rablógazdálkodás könnyen kimerítheti termőerejét. A túlkemizálás tönkreteheti a talaj termőképességét, továbbá elszennyezheti a termőtalajt és a talajvizet. A rablógazdálkodásos erdőirtástól felborul az ökológiai egyensúly. A termőtalajt nem köti meg semmi, ezenkívül komoly légszennyeződés állhat elő. A szakszerűtlen vadászat és halászat, valamint vad- és halgazdálkodás az állomány egészséges egyensúly-összetételét veszélyezteti, ami végső soron a vad- és halállomány kipusztulásához vezethet.
Ezenkívül a mezőgazdasági termék feldolgozatlanul nyers élelmiszer, amely gyorsan romlik, a nevelt állat pedig a határidőt meghaladó hizlalástól túlsúlyossá válik és így veszít minőségi értékéből, ezért a mezőgazdasági termék előállítására, szállítására és értékesítésére speciális szabályok alakultak ki a történelem folyamán. Ezen túlmenően igen lényeges a vetőmagok és szaporítóanyagok minőségének a minőségi termelés biztosítása érdekében történő megőrzése, valamint a hasznosított növényfajták javítása, ami kialakította a fajtanemesítés és a fajtaoltalom speciális szabályait. Az agrárjognak ezek a speciális szabályai, amelyeket a nyugat-európai államok a mezőgazdasági farmrendtartásokban, termőföldforgalmi törvényekben, erdő- és vadgazdálkodási, halászati, valamint borászati törvényekben, nem utolsósorban pedig a szakszerű mezőgazdasági tevékenységet előíró ún. „agrominimum”, illetve „mezőgazdasági orientációs ” törvényekben szabályoznak, alapjukat tekintve polgári jogiak, számos közigazgatási előírással teletűzdelve.
A nyugat-európai államok közül Franciaországban a Code Civil, Olaszországban a Codice Civile általános civiljogi előírásait specializálják agrárorientált szabályok, főleg civiljogi eszközökkel, bár megtalálhatók szép számmal a közigazgatási jogi eszközök is. A skandináv államokban és az angolszász területen ezzel szemben a polgári jogot még mindig a bírói gyakorlat által kialakított és folyamatosan fejlesztett szokásjog rendezi, amelyre a speciális agrárjogi szabályok tételesjogi úton az írott jog által épülnek rá. Magyarországon a mezőgazdaságot érintő speciális polgári jogi normák részben igen hézagosak, részben pedig az EU normarendszerével ellentétesek. Az előbbire eklatáns példa a mezőgazdasági farmöröklés, míg az utóbbira a termőföldtulajdonra, -használatra és -szerzésre vonatkozó szabályozás. Hogy az új magyar Ptk. legalábbis keretjellegűen fogja át a mezőgazdasággal kapcsolatos tulajdonjogi, használati, öröklési és kötelmi viszonyokat, azt részben ez, részben pedig az a tény indokolja, hogy Magyarország földrajzi fekvésénél és talajadottságánál fogva mindig is elsősorban agrárország volt és most is a lakosság egy jelentős része agrártevékenységből él. Emellett az EU-nak a vidékfejlesztéssel összefüggő agrárjogi koncepciójában is – amelyet az Agenda 2000 fogalmaz meg – jelentős eszköztár a polgári jogi intézményrendszer. Mindez amellett szól, hogy a jelenleginél sokkal konzisztensebb módon kell az új Ptk.-nak az agrárviszonyokra reagálnia, átfogva annak minden civiljogilag releváns területét. A továbbiakban ennek megválaszolására teszünk javaslati jelleggel kísérletet. A feldolgozás során a Ptk. hatályos rendszerét követjük.
A személyek joga és az agráriumban érintett természetes és jogi személyek Ptk.-beli helye
A hatályos Ptk. II. része szabályozza a személyek jogát. Függetlenül attól, hogy ez a joganyag az új Ptk. rendszerében hová kerül, minden valószínűség szerint együtt marad, legfeljebb kiegészül a szerzői és a szabadalmi jognak a szerzőt, valamint a szabadalmast megillető személyiségi jogi részével. Ezért a személyek jogának az agráriumot érintő kérdéseit a maguk egységében indokolt itt kifejteni. A Ptk. személyiségi jogot érintő második részének az I. címe a természetes személyekkel, míg a harmadik címe a jogi személyekkel foglalkozik. Megítélésem szerint a jogi személyeket tárgyaló címet indokolt lenne a jelenlegi V. fejezet továbbépítésével absztrahálni oly módon, hogy az a költségvetési intézményeket, valamint a nem gazdálkodó és a gazdálkodó „magánszférába” tartozó jogi személyiségű szervezeteket a jogi személy kritériumai szerint egyaránt átfogja. Ezen túlmenően pedig a jelenlegi VI. fejezet gyökeres átalakításával annak az 1. címében az egyesületet, azon belül is az egyik alcímbe az egyesületre vonatkozó általános szabályokat, míg a második alcímébe a pártokra és a társadalmi szervezetekre, a harmadikba az érdekvédelmi szervezetekre, úgymint a szakszervezetekre, munkáltatói szövetségekre, a szövetkezetek szövetségeire, valamint a terméktanácsokra vonatkozó szabályokat kellene felvenni. (A terméktanácsokra – mezőgazdasági jelentőségük miatt – még visszatérek). A 2. címben volna indokolt a cégjogot keretjellegűen rendezni, ahol az első alcím jogi személyiséggel nem rendelkező társas cégekről, mint kvázi jogi személyekről, azaz perképességgel rendelkező cégekről szólna, míg a második alcím rendelkezne ugyancsak keretjellegűen a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaságokról, ide értve a szövetkezeteket is. Egy további cím beszélne – már konkrétabban – az alapítványokról, azok köz- és magánalapítványi formáiról, ahol mind a két forma az agrárfinanszírozás szempontjából jelentőséggel bírhat.
Ha az új Ptk.-ban mindez keretjellegűen kerülne szabályozásra – amire viszont minimumregulációként feltétlenül szükség van – akkor minderről háttérjogi szabályozást kell alkotni, mégpedig törvényi formában. E háttér jogi szabály, illetve az új Ptk.-ba kerülés témaköréből itt csak az agrárium szempontjából adekvátan és inadekvátan jelentős intézményeket emelném ki. Az első a terméktanács intézménye. A terméktanácsok részletes jogi szabályozását az Agrárpiaci Rendtartásról szóló 1993. évi VI. tv. tartalmazza. A terméktanács a törvény értelmében egyesületként működik. Az egyes mezőgazdasági termékek termelőinek külön terméktanácsaik vannak, amelyek tagként magukba foglalják az adott termékféleség termelésében, forgalmazásában és fogyasztásában-felhasználásában érdekelt farmgazdaságokat, termékfeldolgozó cégeket, illetve mindkét csoport érdekvédelmi szervezeteit – ide értve a beszerző, értékesítő és kiszolgáló-feldolgozó agrárszövetkezeteket is, valamint a fogyasztói érdekvédelmi szövetségeket. Az egyes terméktanácsokon belül a tagok többségi szavazással saját közgyűlésükön megállapodnak azokban a mennyiségi, minőségi és árparaméterekben, amelyekkel tárgyalást kezdeményeznek az ún. tárcaközi bizottsággal, vagy pedig e bizottságtól tárgyalási ajánlatot fogadnak el a fentiek tekintetében a bizottság által közölt paraméterek alapján. A tárcaközi bizottság elnöke a Mezőgazdasági, Élelmezésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium képviselője, míg két tagja közül az egyiket a Gazdasági Minisztérium, míg a másikat a Pénzügyminisztérium jelöli ki és delegálja. Terméktanácsként az az érdekvédelmi szervezet működhet, amelyet a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter ilyenként ismer el az adott termékcsoport, illetve termékpálya normái alapján. Ez az elismerés e normáknak utóbb történő meg nem felelés esetén visszavonható.
Az Európai Térség valamennyi fejlett polgári államában és ugyanígy az Észak-amerikai Szabadpiaci Övezet (NAFTA) országaiban is az agrárium területén is hasonló rendszerrel termékhivatalok működnek, amelyeket az állam tart fenn, és amelyeket a termelők, termékforgalmazók, a termékfogyasztók, valamint az állam paritásos módon delegált képviselőiből álló termékbizottság irányít. Az egyes mezőgazdasági termékekre vonatkozóan megalakult termékbizottságokban az ott képviselettel rendelkező, itt említett tagok által a kollektív szerződésekhez hasonlóan megkötött megállapodások tartalmazzák azokat a mennyiségi, minőségi és árparamétereket, amelyeket ha a termelők betartanak, végső soron állami intervencióval a forgalmazónak az árut át kell vennie.
A terméktanácsoknak tehát komoly nemzetgazdasági szerepük és jelentőségük van, akárcsak a munkaügyi kapcsolatokban szereplő érdekvédelmi szervezeteknek a munkabéke fenntartása szempontjából. Éppen ezért, miként a szakszervezetekről és a munkáltatói érdekvédelmi szervezetekről, ugyanúgy a mezőgazdaságban és az élelmiszerellátásban, a bizonyos mértékig mindig bizonytalan piaci egyensúly fenntartása érdekében szintén indokolt a Ptk.-ban történő keretjellegű szabályozás, amelyet a munkaügyi kapcsolatokban működő szövetségekre nézve a Munka törvénykönyve, míg a terméktanácsokat érintve az Agrárpiaci Rendtartás szabályoz. Mindkét érdekvédelmi terület egyesületként működő érdekvédelmi szervezeteinek a Ptk.-ban történő keretjellegű szabályozása azért is fontos lenne, mert ez esetben a magánjogi kódex statikus alapnormarendszere védelmet nyújt az állami elismerésekkel kapcsolatos esetleges önkényes tárcaszintű rendezésekkel szemben. Jelenleg ugyanis az Mt.-ben a koalíciós szervezetek elismerésének normái egyáltalán nincsenek rendezve. Ezért a koalíciós tárgyalásokon való reprezentativitáshoz kötött részvételi jogosultság bizonytalan és így a gyakorlatban a munkáltatói érdekvédelmi szervezeteknek kedvez, míg a terméktanácsok esetében az állami elismerés teljesen a tárcaközi bizottság diszkréciójától függ.
Ezzel kapcsolatos az is, hogy ha már maguk az érdekvédelmi szervezetek és azok tevékenységi köre keretjellegűen az új Ptk.-ban szabályozásra kerülne, az általuk megkötésre kerülő „kollektív megállapodásokat” is az egyes szerződések közé fel kellene venni.
Fontos a kollektív (tarifa) szerződésnek a Ptk.-ba a munkaszerződés mellé történő beemelése is. Ahogy funkcionálisan a tarifaszerződés a munka-, illetve a szolgálati szerződéssel tartozik össze, ugyanígy a mezőgazdasági termékértékesítési szerződések rendeltetésszerű gazdasági működését segítik elő a tárcaközi bizottsággal történő terméktanácsi megállapodások is. Ezért az Agrárpiaci Rendtartás keretében megkötésre kerülő érdekvédelmi szerződéseket agrárpiaci-termékpálya szerződésként kellene a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés mellett az új Ptk.-ban szabályozni. Ez utóbbi szerződés szabályozása azonban azért maradhat keretjellegű, mivel a részletes rendezését az Agrárpiaci Rendtartásban szükséges megvalósítani. Ezért az Agrárpiaci Rendtartásnak e vonatkozásban jelenlegi felszínes szabályai bizonyos részletezésre szorulnak majd.
A személyekkel összefüggő másik agrárjogi kérdés a szövetkezetekkel kapcsolatos. Több európai államban a szövetkezet bármilyen gazdasági társasági formában – jogi személyiségűben vagy anélküliben egyaránt –, sőt egyesületként is működhet. Ez a rendszer érvényesül az Egyesült Királyságban és Norvégia kivételével a skandináv államokban. A német jogrendszerben a szövetkezetek a Genossenschaftsgesets (továbbiakban: Gen. Ges.) alapján önálló szövetkezeti társasági formát választhatnak, de működhetnek más kereskedelmi társasági formában is. Ha egy szövetkezet a Gen. Ges. alapján működik, akkor jogi személy. Az itt említett országokban a szövetkezet társasági típus- és formaválasztási szabadsággal rendelkezik. A lényeg az, hogy működése a szövetkezetek nemzetközileg elfogadott elvei szerint álljon fenn. Ez esetben bármilyen társasági vagy egyesületi formában működő szövetkezet a társaság, illetve az egyesület megjelölés elé felveheti a „co-op” jelzőt. Szövetkezeti típuskényszer érvényesül viszont Magyarországhoz hasonlóan Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában és Ausztriában. Olaszországban a szövetkezet a Codice Civile 2511. §-ában szabályozott szövetkezeti társasági forma szerint, míg a többi itt említett államban hozzánk hasonlóan csak az e társasági típusra vonatkozó szövetkezeti törvény (1873. évi osztrák Gen. Ges., 1987. évi spanyol és az 1980. évi portugál Szvt.) alapján működhet. Az agrárszövetkezetről azonban az eddig bemutatott államok egyikének a szövetkezeti jogalkotása sem rendelkezik külön.
Ez annyiban különbözik a norvég, a belga, a holland, valamint a francia szövetkezeti jogi szabályozástól, hogy ezekben az államokban a mezőgazdasági szövetkezet valamilyen formában külön rendezést kap. Ez összefügg azzal, hogy a szövetkezeti önsegély és kölcsönös támogatás, valamint a személyes tagi közreműködés, illetve összefogás elve a mezőgazdaságban különös jelentőséggel bír egyrészt a tőkének az iparhoz és a kereskedelemhez képest a mezőgazdaságban megnyilvánuló jóval lassúbb forgási sebessége, valamint a befektetett tőke hosszabb lefutású megtérülése, másrészt a mezőgazdasági termelésnek, valamint a piaci viszonyoknak az időjárástól függő kiszámíthatatlansága miatt. Ezért azokban az államokban, ahol a nemzetgazdaságban kiemelkedő helyet foglal el a mezőgazdaság, ott a mezőgazdasági szövetkezet a szövetkezeti jogi szabályozás centrumába kerül. Ez a helyzet az itt említett három országban is. Belgiumban a mezőgazdasági szövetkezettől elvárás, hogy a mezőgazdasági termékforgalmi szabályok alapulvételével működjön, míg Hollandiában a mezőgazdasági szövetkezet csak az egyszerű gazdasági társaságnak a mezőgazdasági szövetkezetre vonatkozó típusa szerint alakulhat meg és tevékenykedhet. Franciaországban a szövetkezet a Code de Commerce által szabályozott bármely kereskedelmi társasági formában működhet. A jogi személyiséggel rendelkező szövetkezetek egy része, a munkás és a fogyasztási szövetkezetek a szövetkezetek számára leginkább kedvező változó alaptőkéjű részvénytársaságként működnek, míg a munkás termelő- és hitelszövetkezetek közül az előbbiek az 1915. december 19-i törvény, míg az utóbbiak az 1927. február 15-i törvény szerint működnek, de működhetnek a Code de Commerce-ben szabályozott kereskedelmi társaságon kívül polgári jogi társaságként is a Code Civil szabályai szerint is. Ezzel szemben minden olyan szövetkezet, amely a mezőgazdasági ágazatban tevékenykedik – típusától és formájától, valamint jogalanyiságától függetlenül – csak az agrárszövetkezetekről szóló 1947. szeptember 10-i és december 10-i törvények szerint alakulhat meg és működhet. A szövetkezetekre általában tehát Franciaországban nincs típuskényszer, az agrárszövetkezetek esetében viszont előfordul. Ennek oka, hogy Franciaországban mind a farmerek, mind pedig az érdekvédelmüket ellátó beszerző – értékesítő-gépkiszolgáló, valamint termékfeldolgozó – agrárszövetkezetek jelentős állami támogatásban és adókedvezményben részesülnek.
Figyelembe véve azt, hogy Magyarországon a mezőgazdaság valamennyi ágazatára kihatóan kedvezőek az éghajlati körülmények, és hogy a termőtalaj minősége a nagy átlagot tekintve igen jó, továbbá azt, hogy az ország lakosságának egy igen jelentős hányada még mindig a mezőgazdasági termelésből él, a kontinentális nyugat-európai országok szövetkezetek által integrált és államilag támogatott farmgazdaságait szövetkezeteikkel együtt financiálisan, valamint gazdaságilag és jogpolitikailag támogatni kell. Be kell pótolni mindazokat a mulasztásokat, amelyeket az Antall-Boross-kormány és a Horn-kormány a magyar mezőgazdaság kárán elkövetett. Úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány és különösen az agrár-szaktárcájának a vezetése részéről ez a hiánypótlási folyamat megindult. Egyik, jogilag jelentős lépése az új Szövetkezeti törvény, amely a korábbi termelőszövetkezeti modellel szemben a beszerző-, értékesítő-, kiszolgáló- és feldolgozó szövetkezeti modellt helyezi előtérbe. A korábbi időszakokban az agrárszövetkezeti vezetők sokszor szövetkezeti részvénytársasággá alakították a szövetkezeteket, aminek célja a tagok termőföldvagyonának részvényesítésen keresztül történő megszerzése volt, indokolt lenne előírni, hogy agrárszövetkezet – ide értve az agrárszövetkezeti pénzintézeteket is – más gazdasági társasággá nem alakulhat át. Magyarországon – a történelmi hagyományok által megerősítve – minden szövetkezet típuskényszer alapján csak a Szövetkezeti Törvény szerint működhet. A típuskényszernek ezt az elvét az új Ptk.-nak a szövetkezetekre vonatkozó keretszabályaiban szükséges lenne megemlíteni, valamint azt is, hogy az agrárszövetkezet kiemelkedő szerepet foglal el a mezőgazdaság és a farmerek érdekeinek a védelmében, valamint a mezőgazdasági termékpálya zökkenőmentes működésének elősegítése terén. Ezért indokolt lenne, ha az EU idevonatkozó irányelvének figyelembevételével a beszerző-értékesítő agrárszövetkezeteken keresztül kapnák meg a farmerek az értékesített termékmennyiség után járó támogatást. Az, hogy a támogatás valóban a szövetkezeti elveknek megfelelően jusson el a gazdákhoz, hogy a szövetkezet a tagjai vállalkozásának a meghosszabbítására és profitja nagy részének a tagokhoz történő visszaosztására alakított szervezet és hogy ne fordulhasson át a mezőgazdaságból a farmerek hátrányára profitszerző szervezetté, indokolja a fent javasolt kautéláknak nemcsak az Szvt.-be, hanem magába a Ptk.-ba történő felvételét is.
