Az egységes mechanizmus mellett szóló legfontosabb érv az európai pénzügyi rendszer átalakításával függ össze. A válság kirobbanása óta a pénzügyi integráció területén korábban megtett lépések nagy része semmissé vált. Emiatt a finanszírozás feltételeiben komoly eltérések alakultak ki, és azokban az országokban, ahol a hitelezés gyakorlatilag megfizethetetlenné vált, a gazdasági aktivitás is meredeken zuhant.
A bankunióról és az Európai Központi Bank (ECB) OMT-programjáról született döntés eredményeként a helyzet sokat javult, a finanszírozás az eurózóna több tagállamában visszatért a korábbi szintek közelébe. Ideális esetben a következő lépés egy erős, centralizált, közös pénzügyi biztosítékokkal rendelkező bankszanálási szervezet felállítása lenne. Ezt azonban nehéz lesz olyan gyorsan elérni, hogy a szervezet jövőre már ténylegesen működhessen − amikor az ECB eszközminőségi felmérése után valószínűleg fontos döntéseket kell majd meghozni: újratőkésítésekre és felszámolásokra éppúgy számíthatunk, mint bankok összeolvadására.
Tegyük fel, hogy erről az ideális megoldásról nem sikerül elég gyorsan megállapodniuk a döntéshozóknak. Vajon ebben az esetben az lenne a helyes, ha egy az egyben elvetnénk a közös megoldást, és inkább a nemzeti szintű felügyeletekre és szanálási mechanizmusokra támaszkodnánk? Mély meggyőződésem, hogy egy kevésbé tökéletes közös megoldás még mindig jobb, mint ha egyáltalán nem sikerülne megállapodni. Ezt döntően három érv támasztja alá.
1. Ha a projekt kudarcot vall, és semmilyen formában nem valósul meg a közös bankszanálási mechanizmus, azt a polgárok és a piacok egyértelmű kudarcnak tekintenék: azt jelezné számukra, hogy Európa nem áll készen a további integrációra. Ennek pedig súlyos következményei lennének. A piacok újra fragmentálódnának a határok mentén, a finanszírozás költsége újra divergálni kezdene. A nagymértékben fragmentálódott pénzügyi rendszer miatt újraéledne az eurózóna szétesésétől való félelem, mivel a piacok − helyesen − ellentmondást látnának a tisztán nemzeti szintű pénzügyi szabályozás és a monetáris integráció között. Ez pedig aláásná azokat a szerény beruházási és növekedési kilátásokat, amelyek az idén végre visszatértek. A következmény súlyos recesszió lenne.
2. A bankszanálási mechanizmus külső részvétel nélkül nem valószínű, hogy működőképes. Annak, hogy a bankszanálás lassú, a felügyeletek pedig elnézőek, az egyik fő oka éppen az, hogy a bankok és a kormányok szoros összefonódása miatt nehéz súlyos következményekkel járó döntéseket meghozni. Mindennek következménye, hogy az euróövezetben sokkal több bankmentő programot kellett elindítani, mint például az Egyesült Államokban. Nincs okunk feltételezni, hogy azok a nemzeti szintű szervek, amelyek évekig nem kezelték a bankok problémáit, éppen akkor fognak majd cselekedni, ha nyilvánvalóvá válik, hogy nem lesz közös szanálási mechanizmus. Az, hogy más országokban sor kerül szanálásokra, a korábban is passzív felügyeleteket nem valószínű, hogy cselekvésre készteti.
3. Az ECB számára is sokkal nehezebb lesz a felügyeletként való cselekvés, ha nem születik semmiféle egyezség a szanálási mechanizmusról. Ennek pedig negatív hatása lenne a monetáris politikai működés hitelességére is.
Európának tehát − ahogy az Európai Tanács is javasolja − tovább kell lépnie a bankunió felé vezető úton. Egy tökéletes megoldás valószínűleg az uniós szerződés módosítását is megköveteli, de sok minden elérhető a jelenlegi feltételek között is. Fontos, hogy a növekedést és a stabilitást mindvégig szem előtt tartsuk. A decentralizáció felé vezető alternatív út megrendítheti a stabilitást.
Guntram B. Wolff, a Bruegel igazgatója
Szerző: Csaba Ferenc
