Először, sokan kételkedtek abban, hogy a 2015-ös elnökválasztás előtt kirobbanhat a második narancsszínű forradalom (NFII), a hét végi tüntetéseken részt vevők nagy száma alapján azonban úgy tűnik, mintha a történelem ismételni kezdte volna magát. Az ukrán lakosság újra megmutatta, hogy amikor a politikusokba vetett hit megroppan, akkor a toleranciának is szűkebbek a határai − különösen, ha rendőri erőszakra is sor kerül, és ha a kormány már nem akar Európához és az európai értékekhez közelíteni. A tiltakozás erősödését a Janukovics-adminisztráció már nem hagyhatja figyelmen kívül.
Másodszor, van egy nagy különbség a mostani és az "első narancsszínű forradalom" (NFI) eseményei és a mostaniak között: az erőszak szintje. Míg az NFI lényegében erőszakmentesen zajlott le, az NFII esetében egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy mindkét fél alkalmazott erőszakot. Ez talán azt tükrözi, hogy a tét mindkét fél számra rendkívül nagy. Az ukrán döntéshozók az NFI tapasztalataira is támaszkodhattak, amikor felkészültek az utcai tüntetések kezelésére és a rendőrség bevetésére.
Harmadszor, a Janukovics által kinevezett kormány jelenleg sokkal kevésbé népszerű, mint 2004−2005-ben volt az akkori kabinet. Emlékezzünk csak vissza: a 2004−2005-ös elnökválasztás előtt a közvélemény-kutatások Janukovics 40 százalék feletti népszerűségét mutatták, mégis veszített Viktor Juscsenkóval szemben. A KMIS közvélemény-kutató felmérése szerint ugyanakkor Janukovics népszerűsége mindössze 17 százalékos, a Régiók Pártjáé pedig csupán 16 százalékos. Úgy tűnik, hogy a sok vesztegetés és a a családtagok pozícióba helyezése még a párt erős hátországának számító Kelet-Ukrajnában is kiváltotta a választók nemtetszését. Ezzel együtt a közvélemény-kutatásokon az ellenzék sem szerepel sokkal jobban: Vitalij Klicsko 16 százalékon, Arszenij Jatszenyuk 8 százalékon, Oleg Tyahnyibok pedig 4 százalékon áll. Ugyanez a közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy Klicsko pártja, az UDAR népszerűsége 14 százalékos, Jatszenyuk és Timosenko Haza Pártjáé pedig 10 százalékos, a kommunistáké 7 százalékos, a Szabadság Párté pedig 5 százalékos. Ez arra utal, hogy az ellenzék egy megismételt választáson győzelmet aratna a Régiók Pártja felett, és hogy valószínűleg megnyerte volna a 2011-es parlamenti választást is − ha a hajrában nem változtatják meg a választási törvényt úgy, hogy az a Régiók Pártjának kedvezzen.
Negyedszer, a 2004−2005-ös évekkel szemben jelentős különbség, hogy az ország gazdasága jelenleg sokkal rosszabb állapotban van. A 2004−2005-ös elnökválasztás idején a gazdaság dübörgött, 2004-ben a GDP éves összevetésben 12,1 százalékkal nőtt, a folyó fizetési mérleg − akkori − GDP-arányos többlete pedig 10,6 százalék volt. A helyzet most egészen más: a gazdaság másfél éve recesszióban van, az idén a várakozások szerint 1-2 százalékkal csökkenhet a GDP. A folyó fizetési mérleg immár − a GDP nagyjából 8 százalékára rúgó − deficitet mutat. A költségvetés hiánya a GDP 5-6 százaléka lehet (igaz, a büdzsé 2004-ben is − 4,4 százalékos − deficitet mutatott). Az ukrán gazdaság a szakadék szélére sodródott, és a helyzetet súlyosbítja, hogy folyamatosan csökken a devizatartalék is (alig haladja meg kéthavi import értékét), az államkincstár készpénzmérlege pedig közel van a zéróhoz. Fennáll a veszélye, hogy a zavargások és a sztrájkok a szakadékba taszítják a gazdaságot; a hrivnyát pedig nyomás alá helyezheti, hogy mind a Janukovics-rezsim támogatóinak, mind az ellenfeleinek devizát kell felhalmozniuk, hogy a politikailag egyre bizonytalanabb időszakot átvészeljék.
Ötödször, a tét most mindkét fél számára rendkívül nagy. Az ellenzéki vezetők "forradalomra" szólítottak fel, a rendőrség és a biztonsági szolgálat által elkövetett erőszak pedig később jogi lépéseket vonhat maga után. A vereség mindkét fél számára börtönt és vagyona elkobzását jelentheti, a kompromisszum lehetősége emiatt is meglehetősen csekély.
Hatodszor, miközben úgy tűnik, hogy az ellenzék lendületben van, addig a kormány védekezésre szorul. Márpedig, mint azt az arab tavasz eseményei is egyértelműen mutatták, a lendület ilyenkor minden másnál fontosabb. A kormány viszont kétségkívül abban reménykedik, hogy az események menete inkább a törökországi tüntetésekét követi, és a felháborodás idővel elcsitul. Janukovics mögött azonban jóval kevesebben állnak, mint Erdogan török miniszterelnök mögött, és jóval kevesebb eredményről tud csak számot adni. Erdogannak sikerült támogatóit az utcára szólítani, akik ráadásul számbeli fölénybe is kerültek a tüntetőkkel szemben − ukrán kollégájának még az is nehézséget jelent, hogy néhány tízezernél több követőjét az utcára szólítsa. Janukovics ugyanakkor erőt meríthet abból, hogy túlélte ezt a nehéz hétvégét úgy, hogy a rendőrség és a biztonsági szolgálat is a helyén maradt (nem úgy, mint 2004−2005-ben, amikor sokan átálltak a tüntetők oldalára).
Hetedszer, Janukovics számára létfontosságú kérdés, hogy miként lehet az embereket hazavezényelni az utcákról, és visszazökkenteni az országot a normális kerékvágásba − enélkül ugyanis a gazdaság sem vehet lendületet. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ellenzék átvette a kezdeményezést. Janukovics és Azarov miniszterelnök lemondását követelik, és azt, hogy az ország újítsa fel a tárgyalásokat az Európai Unióval. Mint azt a hét végi események is bebizonyították: az erőszak alkalmazása a szándékolt hatás ellenkezőjét váltotta ki. Ha ezt folytatják, akkor a Nyugat válaszlépésként szankciókat vezethet be Ukrajna ellen. Ez viszont rendkívül hátrányosan érintheti a Régiók Pártjának támogatóit − köztük számos oligarchát −, akik közül sokan az EU-ban élnek vagy gyakran utaznak oda, és jelentős vagyonuk van EU-tagállamokban. A tárgyalások minimális feltételei az ellenzék részéről a következők: az Azarov-kormány távozása, az uniós társulási és szabadkereskedelmi megállapodás aláírása, az erőszakos rendőri intézkedéseket elrendelők felelősségre vonása és Julia Tyimosenko ellenzéki vezér szabadon bocsátása. A Janukovics-rezsim ezeket a feltételeket nem fogadhatja el egykönnyen.
Nyolcadszor, a jövő útja talán egy nemzeti egységkormány felállása lehet, amelyben a jelenlegi kormánypárt és az ellenzék is részt venne. Ennek legnagyobb akadálya az lehet, hogy a gazdaság súlyos helyzete miatt az ellenzék vonakodna beszállni a kormányzásba anélkül, hogy erre válsztásokon szerezne új felhatalmazást.
Timothy Ash,
a Standard Bank vezető elemzője
Szerző: Csaba Ferenc
