Wagner István

A plakát nem csak az utca művészete

A Magyarországon élő és alkotó Ducki Kristóf, azaz Krzysztof Ducki plakátkiállítása nyílt meg a budapesti Lengyel Intézetben. A szervezőknek volt miből válogatni, hiszen a művész kétszáznál is több falragasza díszítette már az elmúlt huszonöt évben a fővárosi köztereket.

Luthertől a Bauhausig – német nemzeti kincsek Buda várában

Miután a Ludwig Múzeum átköltözött a Művészetek Palotájába, a Magyar Nemzeti Galéria kapta meg a Budavári Palota A épületét is. Ünnepélyes avatását június 24-én tartották, a frissen renovált szárny teljes első emeletét betöltő vendégkiállítás megnyitásával. A tárlat Luther korától a Bauhausig – nyolc fejezetben – foglalja össze Németország keleti felének félezer éves kultúráját és tudományát. A reformációval és annak egész Európára kiterjedő utóhatásával indul a kiállítás: például az idősebb Lucas Cranach műhelyéből kikerült, közismert olajportrékkal Lutherről és feleségéről, az ugyancsak az 1520-as évekből a Gutenberg-galaxis forradalmi újításával, a nyomtatással sokszorosított röplapokkal és gazdagon illusztrált újtestamentumi fordításokkal. Aztán az úgynevezett Kunstkammer-divat tarkabarka világa tárul elénk, drágaságokkal és régiségekkel, valamint egzotikus ritkaságokkal: a természetben található koralloktól az elefántcsont agyaron át az afrikai törzsek folklórjáig, a tudományos eszközöktől a pompásan kimunkált páncélokig. A barokk korban már szakszerűen csoportosított gyűjtemények gyarapították a királyi udvarok hírnevét, mint például Drezdában a máig látható Grünes Gewölbe, Erős Ágost meisseni porcelánmanufaktúrájának márkás remekeivel vagy Potsdamban Nagy Frigyes rokokó képgalériájával. A német klasszicizmus jelképeként a kiállítás plakátjára Anton von Maron 1768-as festményéről a Rómában élt Johann Joachim Winkelmann alakja került, aki az antik emlékhelyek főinspektora volt. A felvilágosodás periódusát a weimari udvar képviseli, Goethével, Schillerrel vagy éppen Liszt Ferenccel, akit Ernst Rietschel szobrászművész féldomborművén profilból örökítette meg. (A világhírű magyar alapította ott az Általános Német Zenei Egyesületet, lakóháza ma múzeumként látogatható és a helybéli zenei főiskola viseli a nevét.) A német romantikáról sem lehet szólni magyar vonatkozások nélkül, hiszen a nemzeti öntudatosodás jegyében restaurált Wartburg várában Moritz von Schwind 1857-es freskói a négyéves korától ott élt magyarországi Szent Erzsébet legendáját is megörökítik, Liszt pedig 1867-ben ott dirigálta róla szóló oratóriumát. A frappáns záróakkord a modern művészeté, az 1905-től Drezdában működött Brücke-csoport expresszionista festményeitől és grafikáitól az 1919-es, weimari alapítású Bauhaus-mozgalomig, amely politikai nyomásra 1925-től Dessauba költözött. Egész falat tölt be Moholy-Nagy László hat nagyméretű, színes litográfiája – Konstrukciók összefoglaló címmel – az 1923-as Kestner-mappából, akit Walter Gropius mester épp abban az évben hívott meg tanárnak. Az európai hírű-rangú Marianne Brandt manapság ugyan rekordárakat ér el német földön rendezett vásárokon és árveréseken, de fémből készült tejszínes kannája, cukortartója és tálcája helyett szívesebben láttam volna most Budapesten Pap Gyula hasonló jellegű és azonos színvonalú Bauhaus-fémtárgyait.

Század eleji jegyzetek a fény városából

Akár a híd tartópillérei, két markáns mester alkotásai fogják közre a Párizsi jegyzetek 1920–1930 című kamaratárlat anyagát, amelyet saját kollekciójukból válogattak a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai. Az egyik Uitz Béla, akinek 1924-es, nagyméretű és erőteljes tusrajzai szinte orgonabúgást idéznek: a Párizsi gótika című kép templombelsejével, a Notre Dame torony külsejével vagy a Szajna-part hídjainak vastraverzeivel és lépcsőrendszereinek alulnézetével, expresszív-konstruktivista stílusban. Ezt a vonulatot folytatja Tihanyi Lajos a Párizsi kéményekkel és Perlrott Csaba Vilmos az Ile de France krétarajzával. Pajzs Goebel Jenőt főleg a víz fölé nyúló fasorok és a folyóparti horgászok mikrouniverzuma ragadta meg, Diener Dénes Rudolf viszont a Pont Neuf sok évszázados műemlékének monumentális konstrukcióját állítja kontrasztba a hídon nyüzsgő embertömeggel, modern korunk rohanó életritmusával. Zilzer Gyula a Jockey-klub táncparkettjét sokszorosítja grafikai lapjain. Az ízig-vérig párizsivá vált Vértes Marcell Dancing-mappájában a korzó vagy a travesztibár törzsközönségének prototípusait rögzítette hamisítatlanul franciás eleganciával. Mindez csak ízelítő a változatos tematikájú és stílusú válogatásból. A tárlatkrónika bevezetésében is megelőlegezett, frappáns záróakkord Vaszary János tucatnyi frissebbnél frissebb akvarellje, amelyek manapság is irigylésre méltóan modernnek hatnak. Ő korábban a francia fővárosban végezte a Julian akadémiát, amelynek szellemiségét hazatérve is megőrizte, sőt továbbörökítette budapesti tanítványainak. Ösztönzésére számos növendéke jutott el ösztöndíjjal Párizsba, az akkori európai művészet Mekkájának számító metropolist maga is többször felkereste a húszas évek második felében. Érdeklődése a Feketehajú táncosnő óriásira kinagyított műszempilláitól a varietécsillag Mistinguette lángvörös bubifrizuráján át a Kávéházban gazdagokkal zsúfolt teraszáig terjed, amelynek előterében kolduló hadirokkant vonul el kontrasztként. A vitrinekben nyitott albumok sorjáznak ráadásként a Párizsban elismertté vált korabeli magyar fotográfusokról, mint amilyen például a Brassai művésznevet felvett Halász Gyula vagy a Kertész Andorból elhíresült André Kertész, akiknek az egyedi és sokszorosított grafikai lapokkal egyidős, fekete-fehér felvételei teszik teljesebbé a képet a fény városáról.

Dorotheum: évadvég magyarokkal

A bécsi Dorotheum az erősségének számító régi mesterek június 20-án felvonultatandó kínálatával, illetve egy nappal később a XIX. századi festészettel közelít június 29. felé, amikor a porcelán- és üvegneműtől az ékszereken, dísztárgyakon át a bútorokig terjedő variaárveréssel zárja tavaszi szezonját. A régi képek között mindenekelőtt egy Bogdány Jakabnak tulajdonított csendélet érdemel figyelmet, gyümölcsökkel és papagájjal. A vásznat eredeti, XVIII. századi angol rámájában kínálják, 8–12 ezer eurós becsértéken. Népes a kismesterek lajstroma a XIX. századi festészet kínálatában. Az elmaradhatatlan Kern Ármintól két olajképre is pályázhatnak a zsánerfestmények kedvelői: az egyiken tűzhelynél szorgoskodó parasztlány (2800–3600 euró), a másikon hegedülő férfi rokokó jelmezben (2000–2300 euró). Újváry Ferenc parasztudvara (1400–1800), Reisz Hermann csikósa (1800–2000), Olgyai Viktor téli fenyvese (1800–2400), Zorkóczy Gyula falusi kertrészlete (900–1200 ) folytatja a jutányos tételek sorát. A jónevű, rendkívül keresett osztrák zsánerképfestő, Julius von Blaas magyar menyecskéjét éppúgy 1800–2200 euró közé taksálták, mint páros képének másik darabját, a pipás parasztot. Szánthó Mária ezúttal is egyik jellegzetes félaktjával van jelen (2400–3000), míg a Budapestről Bécsbe települt és nagykereskedőből képzett festőművésszé vált Kaufmann Izidor köréből származó, olajjal fára festett rabbiportréért 2000–2300 eurót várnak.

Nagyházi-szezonzárás Batári-hagyatékkal

Az évad végi fáradtság jelei mutatkoztak a Nagyházi Galériánál a XIX–XX. századi festmények június 7-i licitálásán éppúgy, mint a következő két napon, a vegyes műtárgyak aukcióján. Az első napon 236 tételből 131 kelt el, a másodikon és harmadikon pedig 700-ból 470 talált új tulajdonosra. Bár ezek az arányok önmagukban nem rosszak, az ördög ezúttal is a részletekben rejlik: a millió feletti sávban sokkal több tétel maradt pártában, mint amennyi elkelt. Pedig a kezdet biztató volt: Batári Ferenc gyűjteményéből Tibor Ernő kvalitásos nagyváradi városrészlete – amelyet a katalógus hátsó borítóján is reprodukáltak – 180 ezren indítva meg sem állt 800 ezer forintig, rögtön utána pedig Faragó Géza részben szecessziósan dekoratív Elegáns párja 160 ezerről egyenesen másfél milliós magasságba szárnyalt. Aztán megtorpant a lendület és a más tulajdonosoktól való kínálatban már csak kétmilliós indítási árát hozta Krisztus szenvedésének tizennégy stációja ismeretlen magyar mestertől, a XIX. századból. Alacsony, 260 ezres start után 800 ezerért kelt el a bizonyos gyűjtői körökben a Dorotheum árverésein is népszerű Henczné Deák Adrienne virágcsendélete, Scheiber Hugó szokatlanul impresszionisztikus Kikötője viszont 650 ezerről csak 700 ezerig araszolt. Szlávics László Égő áldozat a harmadik dimenziónak című szürrealista kompozíciója 600 ezres kikiáltási árán lelt új tulajdonosra. A néprajz, ezüstnemű, óra és ékszer, bútor és szőnyeg, valamint vegyes műtárgy kategóriában 700 tételből 470 kelt el, de a milliós darabok itt se szerepeltek valami fényesen, mindössze kettő talált közülük gazdára: 1,6 milliós alapárán kelt el egy bécsi arany-ezüst melltű a XIX. század végéről, zafírral és briliánsokkal kirakva, egy aranyozott ezüstkupa árát pedig 850 ezerről másfél millióra verték fel (P. M. mesterjeggyel, alján „C. Bidner Anno 1667” felirattal). A Batári tulajdonából származó, 1870 körüli, gördesz csomózású kaukázusi Memling-Kazak szőnyegért 850 ezer forintot fizettek 220 ezres indítás után. Licitlépcső nélkül adtak tovább 850 ezerért egy 1840 körüli 2850 grammos londoni ezüst díszkancsót, illetve 700 ezerért az 1900 körüli osztrák fülbevalópárt két nagyobb és két kisebb briliánssal.

Archaikus és modern

Raum Attila a hagyományos életformákat megörökíteni akaró filmesként először népművészeti tárgyakat gyűjtött, majd a naiv művészet felé fordult.

Megjelent az Új magyar művésznévtár

Egy telefonkönyvszerű, több mint kilencezer címszót tartalmazó lajstrom elvben ritkán vált ki erős emóciót – a most megjelent Új magyar művésznévtár azonban nemcsak izgalmas, hanem olykor kifejezetten szórakoztató olvasmány is. Mintegy hétezer magyar mester névváltozatait ismerhetjük meg a XIX. századtól napjainkig – alapvetően a múzeumi vagy műkereskedelmi világban rendszeresen előforduló képzőművészek köréből – a Don Péter, Lovas Dániel, Pogány Gábor szerzőhármas adattári kutatásainak, illetve a kortársak körében végzett vizsgálódásainak eredményeképpen. Amennyire közismert, hogy Munkácsyt eredetileg Lieb Mihálynak hívták és csak később vette fel szülőhelyéről művésznevét, annál kevésbé köztudott, hogy Kelety Gusztávot korábban Klettének hívták, Bihari Sándor pedig a Klein névre hallgatott. A magyarosítás azonban nemcsak a XIX. század akadémikus festészete idejében dívott, hanem a XX. században is, így lett például modernjeink sorában Lédererből Jándi Dávid, Kellnerből Korda Vince, Blauból Bán Béla vagy éppen Weiszből Moholy-Nagy László. Réth Alfréd eredeti családneve Róth volt – mint a nemrég megjelent monográfiából is kiderült –, Ék Sándor külföldi emigrációja idején Alex Keil néven dolgozott, önéletrajzában pedig maga említi Leicht néven felmenőit. Az már a művészanekdoták közé is bekerült, hogy a két világháború között Zórád Ernő festőművész Wallburg Egon báróval társult a jobb eladhatóság érdekében: utóbbi saját nevén forgalmazta a képeket jobb körökben, a szerző beleegyezésével. Manapság még az árveréseken is hozzáteszik Böhm Lipót tételeinél a Poldi becenevet, mert egy idő után csak így szignálta műveit, de azt kevesebben tudják, hogy átmenetileg használta a Dávid Ferenc művésznevet is. Anna Margitról is kevesen tudják, hogy Sichermann volt korábban, mint ahogy férjéről, Ámos Imréről sem feltétlenül közismert, hogy az Ungár családnév után átmenetileg használta az Álmos változatot is. A kortársak közül ma már a határokon túl is közismert Kentaur mint díszlettervező, aki végzős főiskolás korában még zárójelben sem engedte leírni az Erkel László nevet, mert nem akarta „kompromittálni” nagynevű ősét, az meg mára feledésbe ment, hogy a festő-grafikus-zenész Wahorn András 1970-ig Pintér Andrásként szerepelt. Külön részletezve foglalkozik a művésznévtár az asszonynevekkel is. A szerzők az előszóban felhívják a figyelmet arra, hogy az ilyen nagy horderejű munkáknak akadhatnak hiányosságai, a könyv végén ezért üres oldalakat hagytak a kiegészítésekre, amelyeket a szerkesztőségbe is várnak. Máris itt egy javaslat: a Dorotheum árverésein rendszeresen szereplő, soproni születésű Steinacker Alfréd bekerült ugyan a névtárba, de a szócikkből kimaradt, hogy gyakran használta keresztnevének fordított verzióját, a Derfla szignatúrát.

Ékszersztárok a Nagyházi Galéria aukcióján

Az Iparművészeti Múzeum textilrészlegének, majd bútorosztályának ősszel elhunyt vezetője, Batári Ferenc végrendeletében az intézménynek ajándékozott hetven szőnyeget egy leendő állandó bemutató számára. Gyűjteményének fennmaradó részét – egyéb kollekciókból válogatott anyagokkal együtt – a Nagyházi Galéria viszi most kalapács alá, június 7–9. közötti háromnapos aukcióján. Az első napon XIX. és XX. századi festmények, egyedi és sokszorosított grafikák 236 tételére lehet licitálni; ezekből csak az első tucat származik Batári Ferenc tulajdonából, azok is részben ismeretlenektől, részben kismesterektől, mintegy bemelegítésként. Köztük indul például Tibor Ernő nagyváradi részlete, 180 ezer forinton, Faragó Géza dekoratív biedermeier párja, 160 ezren, illetve Tornyai János sötét tónusú szobabelsője, alig 140 ezer forintos kikiáltási áron. A legdrágábbak más forrásból érkeztek, mint egy XIX. századi névtelen magyar művész tizennégy olajképe – egy tételben, 2 millió forintért – Krisztus keresztútjának állomásaival. G.T.H. Kempf Leselkedő leány című vászna 800 ezerről startol, Scheiber Hugó impresszionisztikus Kikötője 650 ezerről. A következő két napon sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a Batári-gyűjtemény, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Egy 1810 körüli osztrák tálalószekrényért 800 ezer forintot várnak, egy 1850 tájáról való osztrák kandallóóráért 650 ezret, egy kaukázusi Memling-Kazak szőnyeg az 1870-es évekből 220 ezret kóstál. Valósággal ömlesztve kínálnak hazai és külföldi, polgári és paraszti, hímzett és szövött textíliákat vagy csipketöredékeket – akár félszázat is egyetlen tételben –, pár ezer forintos árakon. A falvédők vagy népviseleti kiegészítők mellett játék állatok tucatjai éppúgy felbukkannak, mint szakkönyvek, szakfolyóiratok, a Christie’s és a Sotheby’s aukciós katalógusai. Bokályok és cseréptányérok mellett porcelán, üvegnemű és figurális kerámia a záróakkord az egyéb tulajdonból való tételek előtt. Harmadnap Batári-féle ezüstneművel indul a licitálás, osztrák, magyar, orosz és szász ötvösöktől, hozzáférhető árakon, utánuk következnek a legmagasabbra tartott, más beadóktól származó tételek. Az ékszerszekcióban igazi milliós sztárok lépnek fel: van brillekkel kirakott, 18 karátos arany Bueche Girod karóra Rolex-szerkezettel, 6,4 milliós kikiáltási áron, Fabergé-függő – akvamarint keretező száz briliánssal – 4 millióért, tahiti fekete gyöngysor zafírral és brillekkel dekorálva, 2,4 millióért. Egyenként 1,6 millióról startol egy bécsi arany-ezüst melltű a XIX. század végéről (zafírral és félszáz briliánssal), illetve későbbi társa platinából, hasonló mennyiségű, félmodern csiszolású brillel.

Vaszary jegyében telt a Belvedere árverése

A kalapács alá vitt 220 tétel több mint felét, szám szerint 117-et sikerült értékesíteni a Belvedere Galéria május 27-i művészeti aukcióján, s hasonlóan alakult a trend a millió fölött indított kéttucatnyi kép esetében is: ezek közül tizenöt talált új gazdára. A legmagasabbról, 16 millió forintról startoló, hosszú évtizedekig lappangó Vaszary-festmény, az 1901-es Pávákat etető fiú végül 22 millióért kelt el; az árlistán utána következő képet – Mattis-Teutsch János Szász Madonnáját – 12 milliós kikiáltási árán ütötték le. Ketten értek el egyaránt 5,5 milliós árat: Szantrucsek Jenő Készülődés a jelmezbálra című vászna 4,8 millióról, Czóbel Béla Csendélete 3,2 millióról jutott idáig. Vaszary amúgy kettős sikert ért el, mert virágcsendélete 1,8 milliós elvárás helyett kereken 5 milliót hozott. Az izgalmasabb licitek sorában Lotz Károly tanítványáról festett ovális mellképének árát 1,2 millióról 3,4 millióra verték fel, Ferenczy Károly sokszor reprodukált lippikfürdői parkrészlete pedig 1,8 milliós indítás után 3,2 millióig jutott el. Barcsay Jenő Házcsoport holdvilágnál című 1965-ös kompozíciója 1,6 millió helyett 2,4 milliót is megért új tulajdonosának, Orbán Dezső kontrasztos Udvarrészletéért pedig másfél milliót pengettek le 850 ezer forintos elvárás után. Szépen emelkedett Herrer Cézár 480 ezerre becsült velencei részlete is: 1,2 milliót kellett adni érte a végén. Meglepetésre nem keltett érdeklődést Munkácsy Mihály Betyár a börtönben című 4,8 milliós olajvázlata – ceruzaskiccei 380–550 ezer forintos sávban mentek el –, Szász Endrétől pedig az összes tétel visszamaradt.