Wagner István

A rekordok éve Csontvárytól Csontváryig

Rekorddöntéssel zárult a 2006-os év a magyar műtárgypiacon, a második félévre igazán felizzó gyűjtési-befektetési kedvet a politikai kilengések és a gazdasági megszorítások miatti aggodalmak sem tudták lehűteni. A borítékolható Csontváry-sikerek mellett – a nemzetközi trendeknek megfelelően – a kortársak iránti érdeklődés megélénkülése jellemezte markánsan az évet.

Ló mínusz lovas

Helényi Tibor, a hatvanas festőművész utóbbi másfél évtizedben készült képeiből kéttucatnyi kisebb-nagyobb példány most Budapesten, a Kempinski hotel galériájában látható január közepéig. A falakon leginkább lovak sorjáznak, sokféle színben és változatban. Lovas tulajdonképpen csak egy van, a Fehér X kék ékben című 1991-es, nagyméretű vásznán, a piros kendővel betakart szemű, sárga paripa hátán. Párdarabjának még a névadásában is nyíltan bevallja, hogy ez a kompozíció nem más, mint Ló mínusz lovas, de itt legalább az emberi figura üres helyét festetlenül kihagyja a fekete mén hátán, ahol előtűnik a durván szövött vászon textúrája, amely legalább olyan fontos részlet Helényi Tibor munkásságában, mint az olajkolorittal borított felület. Képei festéséhez leginkább különféle fotókat használ fel, amelyeket hol maga készít, hol pedig afféle talált képek ezek, amelyeket magazinokból ollóz ki. Mégis, amikor elkészül a kompozíció, az eredmény annyira élethű, hogy például az egyik legutóbbi tárlatán a teremőrök fogadást kötöttek egymás között arról, vajon fénykép vagy festmény függ-e a falon. Pedig a megfestett képrészlet mellett egyenrangú a nyersvászon szerepe a kontrasztteremtésben, illetve az egyensúly biztosításában. Végeredményben a látszólagos téma, a realista elem csak a mondanivaló formális hordozója az olyan absztrakt motívumok mellett, mint például a tavalyi Romantikus Malevics esetében a barna ló mellett a sárga és piros félkör vagy közöttük a fekete téglalap. Az ezzel egy időben született Sárga csuklyás lovas kék palástban is tulajdonképpen egy sárga háromszög, kék rombusz és natúr félnégyzet elvont kompozíciója, a központi lófejet leszámítva, míg a Részeg lovas a K-i kapunál centrális eleme egy magasra eregetett papírsárkány levegőben kanyargó vörös farka. Az idei termésből a legfrissebb a Villámlástól megriadt lovas, amelyen ismét felfedezhető az ezüstpapír rátét, akárcsak másfél évtizeddel ezelőtti képein a sztaniolapplikáció, amelyet szintén szívesen alkalmaz a kompozíció komplex és dekoratív összhatása miatt. Ez a hiperrealista festési módszer meglehetősen időigényes, egy-egy képe akár egy-egy hónapig is készül. Cserében viszont azzal nyugtatja magát a művész, hogy egyelőre megengedheti azt a luxust, hogy csak olyasmivel foglalkozzon, ami számára is örömöt okoz. Ez a szabadfoglalkozású alkotó előnye a konkrét megrendelést teljesítő kollégájával szemben.

Napsütés és téli köd

A vagyonát műgyűjtésbe fektető Kovács Gábor bankár nagyvonalú támogatásával jutott el Velencébe 2002-ben Forster Jakab szabadfoglalkozású festőművész. Az együttműködés kölcsönösen kedvezőnek bizonyult, mert a következő évben ezt római tanulmányút követte, aztán jött sorban: a „ködös Albionból” London, a „fények városa”, Párizs, az idén pedig a skandináv félszigeten Stockholm. Amit ezekben az európai metropolisokban látott és megörökített a kimondottan vedutákra specializálódott alkotó, azt a budapesti közönség tavaly ilyenkor tekinthette meg a Józsefvárosi Galériában. Ám Forster Jakab nemhiába született egy Tolna megyei kis faluban, Gyönkön, mert a lágy vonalú dombokkal övezett pannon táj mediterrán szépsége életre szólóan elbűvölte. A Dunántúl mellett jut ideje az ország más vidékeinek felfedezésére is, hiszen kizárólag a szabadban szeret festeni, ennek érdekében évente nyolc-tíz helyszínt is felkeres az év bármely szakában. Érdeklődése részben az érintetlen természet felé fordul, amelynek békéjét vagy viharosan drámai pillanatait rögzíti piktúrájában. Másrészt az ember formálta kultúrtáj sem hagyja hidegen, ami szerencsés esetekben tovább emeli a természet harmóniáját, de az emberi beavatkozás lehet negatív előjelű is, és a környezetrombolás kiváltja a természetvédő művész rosszallását. Most éppen aktuális téli tájait válogatta össze és tárja a nyilvánosság elé január 27-éig az EuróKlub Könyvesbolt galériájában. Az V. kerületben, a Bank utca 6. szám alatt található galériában havonta váltják egymást „menetrendszerűen” a kortárs magyar művészek egyéni tárlatai. Forster impresszionisztikusan oldott képein még felismerhető ugyan a realitás, ám a valóságot festői látomássá változtatja. Konkrét helyszínekre utaló műcímei is vannak, mint amilyen például Mátraszentistván behavazott domboldalra felfutó, kanyargós tarkabarka házsora vagy az Ágasvár felé vezető út a viharfelhős ég alatt. Máskor csak általános elnevezéseket ad munkáinak, mint a Magányos fa a fennsíkon, amely mintha a közeli erdő vagy a távoli hegykoszorú után vágyakozna, a Napsütés sziporkázását csak tovább fokozzák a hosszan elnyúló árnyak a vakító hómezőn, a Téli köd pedig mindent lavírozott akvarellé varázsol. Az emberek nélküli természet ellenpontozásaként néhány jól ismert részletet mutat be Budapest látványosságaiból. Tarkabarka turistacsoportok ámulnak-bámulnak például a budai várnegyedben a Szentháromság tér barokk pestisoszlopa körül éppúgy, mint a turulmadár lépcsőfeljárójának alján, háttérben a Sándor-palota dekoratív sziluettjével.

Trabant-fotel és esti fényfestészet

A Raiffeisen Bank Akadémia utcai galériájába belépőt Regős István privát enteriőrje fogadja piros Trabant-ülésből készített kanapéval. A kamaratárlaton természetesen képek is sorjáznak, de ezek sem teljesen szabályosak.

Belvedere: a Párizsi tél volt a legdrágább

A kikiáltási árak szerinti harmadik helyről a leütési lista élére ugrott a Belvedere december eleji árverésén Rippl-Rónai József olajjal kartonra festett, 1910 körüli képe, amelyet Párizsi konflisok vagy Párizsi tél címen tart számon a magyar művészettörténet. A 12 millióra taksált mű végül csaknem a dupláját hozta, amikor 22 milliónál koppant a kalapács. Paál László ugyanennyiről kezdő Rőzsegyűjtője 17 millió forintjába került új tulajdonosának. A legmagasabbról, 14 millióról startoló Fasor – Czigány Dezső 1929 körüli vászna – 16 milliónál landolt. Az aukció 238 tételéből 148 kelt el, kerek harminc kép ért el millió fölötti leütést. Mattis-Teutsch Jánostól két festmény is ment kikiáltási áron: a Nő kék kereveten 9,5 millióért, a Korok és emberek 4,8 millióért. Brodszky Sándor Vihar a Balatonon című vászna – másik változatát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi – 3,2 millióról ötmillióig jutott, hasonlóan Huszár Vilmos Csáky-szoborral ékes csendéletéhez. Orlay Petrich Soma Mária és Erzsébet királynők a novigrádi fogságban című 1879-es vászna, amely a festő leszármazottaitól került most műkereskedelmi forgalomba, 3,8 millió helyett 4 millióért cserélt gazdát. Kovács Mihály olajjal fára festett Fürdőző nimfái bőven dupláztak: 2,2 milliós elvárás után 4,8 millióért keltek el. A más házaknál is menetrendszerűen kalapács alá kerülő Munkácsy-ceruzarajzok közül az Anyai örömök 1884-ből való kétoldalas vázlata potom 140 ezerért nem keltett érdeklődést, az ugyanennyire taksált Nő kendővel viszont százezerrel feljebb araszolt.

Nagyházi Galéria: milliós leütések licitharc nélkül

Négy nap alatt a félszázat is jóval meghaladta a millió feletti leütések száma a Nagyházi Galéria szezonzáró árverésén, összességében a felénél több tétel talált új gazdára – igaz, sokuk nem mozdult el kikiáltási áráról. December 5-én a régi mesterek és XIX. századi alkotók 270 tételéből 134 kelt el, ebből a ház hagyományaihoz illően harminc is milliós nagyságrendű leütési árat ért el. A legmagasabbra Johann Michael Rottmayr József és Putifárné című 1695-ös vászna jutott: 14 milliós kikiáltás után 19 milliónál koppant a kalapács. Egy ismeretlen toszkán festő 1510 körüli, A gyermek Jézus imádása című képe 8,5 millióért nem kelt el, a Tiziano Vecellio iskolájából származó női képmást 7 milliós kikiáltási árán ütötték le. Az Antonio Francesco Peruzzininek tulajdonított XVII. századi, árkádiai tájat ábrázoló képpáros árát 5,5 millióról 6-ra tornászták fel, id. Jan Josef Horemans XVIII. századi védett Mikulásünnepét 5 milliós alapárán adták el. Ugyanabból az időszakból való Franz Werner von Thamm papagájos gyümölcscsendélete, ezért a 2,8 milliós kikiáltási ár után csaknem a dupláját, 4,2 milliót is megadtak. Baumgartner Adolf Vágtató kozákjai 1,2 millió helyett 3,2 milliót értek meg valakinek. Másnap még jobbra sikeredett az értékesítési ráta: a XX. századi művészek 318 tételéből 188-at értékesítettek, ezen belül tizenöt millió feletti leütés született. A várakozásoknak megfelelően Szinyei Merse Pál Sárguló lombokjáért fizettek a legtöbbet, megadva a 28 milliós kikiáltási árat. Kezdő árán, 8,5 millión kelt el mind Paál László 1872-es Domboldala, mind Szőnyi István 1936-os temperája, a Kaszakalapálók. Ugyancsak licitemelkedés nélkül szerezte meg valaki 7 millióért Munkácsy Mihály Léda a hattyúval című képét, 6,5 millióért Aba-Novák Vilmos Poros faluját, 5 millióért Scheiber Hugó védetté nyilvánított Dunai bárkáit. Perlrott Csaba Vilmos Falurészlete is licitlépcső nélkül kelt el 4,4 millióért, ugyanígy egyenként 4 milliót adtak Aba-Novák 1939-es tempera freskótervéért, illetve Mednyánszky László Aranyló fények című erdei tisztásáért. Harmadnap a vegyes műtárgyak és bútorok közel félezer tételéből csaknem háromszáz elment, tucatnyi tétel végzett a milliós sávban. Sérült volta ellenére egy XVII. századi flamand gobelinért adták a legtöbbet, de ez sem mozdult a 4,8 milliós kikiáltási árról, mint ahogy a római császárkorból származó terrakotta Aphrodité-szobor is 3,4 milliós becsértékén kelt el. Licitálás után alakult ki egy 1750 körüli osztrák írószekreter 2,6 milliós leütési ára, 1,8 milliós elvárás után. Az ezüstvasárnap előtti szombaton rendezték meg az ajándéknak is beillő ezüstök, ékszerek és varia műtárgyak licitálását, itt 394 tételből 201-et értékesítettek. Egy tömör aranygyűrű hegyikristály kővel 1,2-ről 1,4 millióra araszolt, ugyaneddig ért 1,1 milliós indítás után egy feltehetőleg francia bross 1920 tájáról, tizenegy briliánssal és közel félszáz apró gyémánttal kirakva. Egy XVII. század végi ezüst gyertyatartó Augsburgból, CR mesterjeggyel 1,1 milliós papírformáját hozta.

Az Abigail tételeinek háromnegyede elkelt

A papírforma érvényesült december 3-án a Művészetek Palotájában, az Abigail Galéria festményárverésén, amikor 206 tételből csak 49 nem talált gazdára; jelentősebb csalódást legfeljebb Mattis-Teutsch János 1930–1933 közötti, 2,2 millión indított freskótervének visszamaradása okozhatott. A legmagasabb árat, 3,8 milliót az újra felfedezett A. Tóth Sándor Húshordó hentes című vásznáért kérték, ezt meg is adta valaki, licitlépcső nélkül. Egyenként 3 millión ütötték le Rippl-Rónai József 1889-es pasztell női hátaktját és Gyarmathy Tihamér 1974-es olaj-vászon Igaz történetét; előbbi 2,6 millióról, utóbbi 2,2 millióról indult. Réth Alfréd Kávéházi terasza 2,2 milliós kikiáltási árán kelt el, Csók István 1920 körüli csendélete 1,9 millióról tornázta fel magát idáig. (Gyarmathy és Réth duplázott: előbbinek 1960-as olaj-farost Műtétjét 1,9 millión, utóbbinak 1950-ből való, vegyes technikájú kompozícióját 1,1 millión ütötték le, így mindkettő kezdő árán maradt.) Három mesternek sikerült a milliós sávba feltörnie: Kontuly Béla 1923-as olaj-karton ülő aktja 750 ezres elvárás után hozott 1,3 milliót, Román György 1980-as olaj-farost Idegen városa 950 ezerről ért 1,2 millióig, Schönberger Armand Vörös lány galambbal című temperája viszont 280 ezerről lépdelt egymillióig A kortársak vásznai közül visszamaradt Birkás Béla 1973-as Belső forradalma, illetve Franyo Aatoth tavaly készült Vénusza, a klasszikussá vált modernek közül pedig Gyarmathy absztraktja, illetve Anna Margit bábusorozatának egy darabja. Ellenpélda is akadt: Gadányi Jenő 1950 tájáról való Kontúros csendélete 480 ezerről 750 ezerig, Deim Pál Kép női hálószobába című vászna akrillal ugyanennyiről 700 ezerig kúszott, az igazán kortárs El Kazovszkij markáns Tojástartó Grálja pedig 550 ezres indítás után 800 ezer forintos leütést hozott.

Élise háta és Giola madártollal

Párizsi műtermében éppen negyed századdal ezelőtt ismertem meg a fiatal festőt. Pontosabban szólva, akkori lakása egyik tágas szobáját használta műhelyként, és modellt is maga állt képeihez, illetve azokhoz a fotókhoz, amelyek alapján dolgozott. Bár gyerekként menekült el családjával Budapestről az 1956-os forradalom leverése után, szívesen fogadott engem, magyar újságírót, és őszintén megosztotta velem a gondolatait. Néhány külföldi kollégámmal ellentétben én korántsem találtam „narcisztikus magakelletésnek” következetes önábrázolását, hanem eleve annak vettem, ami valójában volt: ez a „modell” nem került pénzbe, és bármikor rendelkezésére állt. Nem kezelte műhelytitokként sajátos munkamódszerét sem, hogy leeresztett redőnnyel, mesterséges fénynél fest olykor éjjel-nappal, szinte egyfolytában, máskor meg egy hétig sem vesz ecsetet a kezébe. Az életnagyságú alakok megtévesztésig élethűek voltak vásznain, sőt olyannyira realisztikusak a legapróbb részletekig, hogy a vérerek szinte lüktettek a képfelületen. Talán a mindegyre visszatérő aszketikus férfifigura kifacsart mozdulata, bepólyált szeme vagy összekötözött karja, netán képkeretbe szorított torzója okozta, hogy ez a kíméletlen önábrázolás a barokk szentek szenvedéstörténeteit idézte emlékezetembe, de legalábbis afféle „élveboncolásnak” hatott. A nem épp tetszetős témák szinte tökéletes kidolgozása mégis bevált „receptnek” bizonyult, Sándorfi István már pályakezdőként befutott, akinek képeit szívesen adták-vették a galériások, mert szinte az állványon elkeltek, mindig volt rá kereslet. A műkereskedelmi forgalom és a kortárs vásárok magas árai mellett a modern európai és amerikai múzeumokban rendezett tárlatai jelentették az erkölcsi sikert. Most – a francia és a magyar fővárosban felváltva élő – Makláry Kálmán egyéves előkészítő munkája nyomán nyílt meg az Erdész & Makláry Galériában Sándorfi István első magyarországi kiállítása, noha a művész már egy évtizede rendszeresen hazajár. Itthon kevéssé ismerik a határokon túl sikeres alkotót, de a Falk Miksa utcai üzlet célja – az indulásától kezdve – éppen ezeknek a fehér foltoknak az eltüntetése a francia–magyar kulturális vérkeringésben. A sztárallűröktől teljesen mentes művésznek egyelőre talán egy-két képe van magyar magántulajdonban, de ezen a mostani, budapesti bemutatkozáson is hiába reménykednek a potenciális vásárlók, mert a tucatnyinál alig valamivel több kisebb-nagyobb művet eleve privát gyűjteményekből kölcsönözték, ezért a – december 16-ai – zárás után vissza kell szállítani valamennyit a birtokosuknak. Ami számomra kellemes meglepetés volt a negyedszázados első találkozás után, az egyrészt az, hogy „ott folytattuk, ahol abbahagytuk”, másrészt viszont a totális váltás a témaválasztásban. Az utóbbi évtizedben ugyanis kizárólag női aktmodelleket fest egyedül vagy párosan, de szintén minden édeskésség nélkül, ugyanolyan művészi önigényességgel. Ez a „tökély” talán a festőt is zavarja, mert a megtévesztésig valósághű, fotográfiai piktúrát helyenként szándékosan elrontja némi elmázolással vagy festékcsurgatással, esetleg befejezetlenül hagyott testrésszel. Sajátos elidegenítő módszerei közé tartozik továbbra is a „képkeretre feszítés” (lásd a 1005-ös Madeleine égnek emelt tekintetű és keresztbe kulcsolt kezű „vértanúalakját”), de újabb ötlet a kopaszra nyírt haj (Élise háta, 2005), a ragtapasz a szájra (A hölgyek gyönyöréhez, 2000) vagy a foncsorozott napszemüveg a tekintet eltakarására (Safi szeme, 2005), esetleg tollpihe száll a modell kulcscsontjára (az idén festett Giola madártollal). Ez a leheletkönnyű kellék gyümölcscsendéletein is felbukkan, de ennél a lírai motívumnál drasztikusabb egy másik oda nem illő tárgy, egy fültisztító a narancson, majd pedig – mint aki dolgát jól végezte – fehér ecsetcsíkot ken a hamvas őszibarackra. Festőpalettákon heverésző nemes agarainak is olyannyira áttetsző a szőre-bőre, hogy szinte fájdalmat okoz a figyelmes szemlélőnek. A kezdő lépés (kiállítás) után következhet a reprezentatív folytatás!

Ünnepre készül a Dunaparti Galéria

A korábban Belvárosi néven ismertté vált Dunaparti Galéria a Klotild-palotában december 4-én festmények és grafikák, 5-én vegyes műtárgyak, bútorok és szőnyegek, 6-án ékszerek, órák árverezésével igyekszik megkönnyíteni a karácsonyi ajándékvásárlást, többnyire megmaradva a törzsközönség által megszokott mérsékelt árfekvésnél. A teljes kínálatban a legdrágább egy 6,8 millió forinton induló XVII. századi holland kép (lovasok erdős tájban, olajjal fára festve), amelyre védett volta miatt nyilván inkább a hazai vevők licitálnak majd. Kivihető viszont az országból Ferenczy Noémi Körtáncos lányok című faliszőnyegterve, amelyet temperával készített kartonalapra (kikiáltási ára 5 millió forint). Másnap a legmagasabbról, egymillió forintról egy hatszemélyes herendi kávéskészlet indul, mustráit K. Antal szignálta. Az ugyancsak herendi, áttört falú, emeletes kínálót Földi Imre jegyzi, ezt 600 ezerről indítják, csakúgy, mint egy 1900 tájáról való velencei kristálycsillárt. Minimum 750 ezer egy tizenkét személyes ezüst evőeszközkészlet (koronás RH monogrammal, 9057 gramm összsúllyal, 1872–1936 közötti pesti fémjellel), valamint egy 1900 körüli szecessziós könyvszekrény is. A harmadik napon egy kortárs magyar ékszergarnitúra lehet a sztár: 14 karátos fehérarany nyakékből és karkötőből áll, briliánsokkal kombinálva, 2,2 milliót kóstál. Ennek a feléért kínálnak egy női gyűrűt platinából, brillekkel és gyémántokkal kirakva. A Chopard Happy Diamonds női karóra 18 karátos arany tokban, szíján briliánsokkal, eredeti dobozában 650 ezertől érhető el, ugyanennyi egy 1872–1922 között használatos fémjellel hitelesített 18 karátos bécsi arany karperec, amelyet 28 brill és 20 tenyésztett gyöngy dekorál.