Wagner István

Képek–színek–színvilágok

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége már jó ideje szervez havi rendszerességgel csoportos tárlatokat tagjainak legújabb műveiből, a Nemzeti Táncszínházzal karöltve, ez utóbbi várbeli székhelyének galériájában. Most február 8-tól március 11-ig a festő szakosztály mintegy hatvan alkotójának több mint kétszer annyi munkája látható; a Képek-színek-színvilágok című rendezvény jótékonysági célú árveréssel zárul. A rendezők általában az utóbbi évek terméséből válogattak, de ez sem törvényszerű, hiszen például Gellér B. István 50 ezer forintra tartott Olasz városa 1968-as datálású. Az általános ársáv néhány tízezres, a legdrágább mű Olexa József Öreg angol híd című olajképe 70 ezerért. A magyar festészet nagy öregje, a 103 esztendős Lossonczy Tamás egyenként 23 ezerért kínálja vadonatúj, szinte gyermekrajzszerű munkáit (az alacsony indítás valószínűleg jó csalinak bizonyul majd). A híres német művésztelepet idézi adekvát expresszionista stílusban Kádár János Miklós Táj Worpswedénél című kartonja, amely akár 40 ezer forintért is megszerezhető. Kárpáti Tamást két pasztell képviseli, címadásához illő (Inferno, Sötét) drámai tónusban. Orosz Jánostól akad erotikus jelképnek felfogható akvarell (Nő szamárral), de olajképet is vehetünk tőle (Tűztánc). Az absztrakció híveinek szól egyebek közt a szentendrei iskola modorában festő Balogh Lászlótól a Jelek, Baska Józseftől az Éjszaka – zegzugos architektúra két holdkaréjjal –, Barabás Márton Két pad című vászna vagy Matzon Ákos cím nélküli műve, amelynek eleganciája a paszpartura is kiterjed, diszkrét fekete-szürke-fehér tónusokban – ezek mindegyike 40 ezerről indul.

Európai életutak német és magyar földön

A tavalyi németországi magyar kulturális évad keretében Berlin és Ulm után most Budapestre érkezett és a Magyar Nemzeti Múzeumban március huszadikáig látható a Németek Magyarországon, magyarok Németországban – európai életutak című kiállítás. A szervezők huszonkét tipikus – és a maga egyediségében mégis rendhagyó – életrajzot választottak ki és illusztráltak olyan, jelképes csomagokkal, amilyeneket a hosszú útra kelők szoktak magukkal vinni az elhagyott szülőföld emlékének őrzésére. A középkortól napjainkig terjed a skála a két kultúra és a két nyelv közötti „ingázás” illusztrálására. Királyaink közismert történetét felidézve: Gizella bajor hercegnő hímezte a koronázási palástot férje, a Vajkból átkeresztelt István számára, amikor Esztergomba jött; a később szintén szentté avatott Árpád-házi Erzsébet viszont innen ment már gyermekkorában Eisenachba a dinasztikus házasság okán. Mátyás király gótikus szülőházának tőszomszédságában ma is áll Kolozsvárott Kaspar Helth, alias Heltai Gáspár egykori nyomdája, aki a XVI. század folyamán, a reformáció terjesztése érdekében a bibliát magyarra fordította, sőt, román egyházi énekeskönyvet is kiadott. A XIX. században ugrásszerűen megnő a Magyarországra vándorló német vagy a külföldön tanuló magyar iparosok és tudósok száma. A bajor Lőw família generációi a budai Tabánban voltak híres harangöntők, a sváb Mechwart András mérnök a svájci Ganz Ábrahám itteni gépgyárában kapott munkát, és lett később magyar nagyiparos, míg Stühmer Frigyes csokoládégyáros Hamburgból érkezett Budapestre, és a mindmáig hungarikumnak számító világmárka már 1888-tól engedélyt kapott a magyar címer használatára. A nemesi sarj Eötvös Loránd Heidelbergben szerzett fizikusdiplomát, mielőtt nemzetközi karrierje elindult. Moholy-Nagy László a Bauhaus tagjaként lett világhírű külföldön, Déry Tibor író pedig kétnyelvűként nőtt fel és bécsi édesanyjával egész életében csak németül beszélt. A koncentrációs tábort túlélt hazánkfiai közül Trebitsch Gyula végleg külföldre szakadt és pesti mozisból Hamburgban vált sikeres filmproducerré 2005-ben bekövetkezett haláláig, míg a friss Nobel-díjas Kertész Péter a hazatérés mellett döntött, de tulajdonképpen itthon mindmáig nem kaphatta meg azt az elismerést, amiben német földön van része, ezért a két kultúrkör között „pendlizik”. A vándortárlat szervezői a neves példák mellett a hétköznapi kisemberekről sem feledkeztek meg. A pécsi Vándor Tamás például az 1956-os forradalom leverése után, egyetemistaként menekült német földre, majd ott diplomát szerzett és a hatvanas években német feleségével visszatelepült szülőhazájába. Ilyen furcsa fintorokat produkált Európának ezen a viharos fertályán a történelem.

Kortárs piktor kegyelmi állapotban

A hatvanas éveiben járó Vilhelm Károly festőművész olyan képeket is bemutat a Hamilton Tőzsdeügynökség Zrt. Aulich Art Galériájában, amelyek most kerülnek először a nyilvánosság elé. Ilyen például a barokk oltárképek formáját idéző, félalakos Mozart-portré 1980-ból vagy a Don Giovanni egyik korai, 1992-es variánsa a fekete köpönyeges központi figurával. A Kegyelmi állapot című – február 16-ig látogatható – retrospektív tárlat a hetvenes évek derekától, az erdélyi művész magyarországi áttelepülésétől vonultat fel kisebb-nagyobb olajfestményeket és litográfiákat egészen napjainkig. Következetességét bizonyítja egyes külső megnyilvánulási formák több évtizedes továbbélése vagy bizonyos figurák időnkénti visszatérése. Mozarttal sem most, a nemzetközi emlékév idején kezdett el kampányszerűen foglalkozni, hiszen muzsikáját mindig is szívesen hallgatta műtermében, festés közben. Bizonyíték erre a bevezetőben már említett, 1980-as arcképparafrázisa a zeneszerzőről, amelyet aztán számos olyan kompozíció követett, amelyeket zeneműveinek részletei vagy jellegzetes alakjai ihlettek. Ezeknek lajstroma helyszűke miatt felsorolhatatlan, érjük be inkább csak a tárlaton szereplő képek közül miséjének Benedictus-tételével (1981) vagy a sokkal általánosabb ihletettségű Mozart asztalának (1984) körben ülő alakjaival – miközben a bibliai példabeszéd juthat az eszünkbe ama bizonyos mennyei lakomáról, ahol „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” –, az Idomeneo operájának vizuális átültetése 1996-ban született, a következő évből Osmin alakja bukkan fel, a Don Giovanninak pedig legutóbb tavalyelőtt készült el egyik új változata. A 2006-os esztendő valóban „kegyelmi állapotot” jelenthetett az alkotó számára, nemcsak a már-már egyeduralkodó, vallásos ihletésű témái okán, hanem az ezalatt létrehozott munkák mennyisége és minősége miatt is. Miközben az Áldozat absztrakt expresszivitását vörös-kék festékfoltok kontrasztjaival és fekete kontúrvonalakkal fokozza tovább, Szent János szintén elvont alakját harmonikus sárgászöld színárnyalatokból komponálja. Közvetlenül mellette kisebb méretű, fekete-fehér litográfiában is megismétli ezt a bibliai figurát, a sorozatot Júdás csókja és a Csodálatos halászat teszi teljesebbé, míg a Színeváltozásban sok fedőfehér használata varázsolja ezüstös látomássá a kőnyomatos eljárással sokszorosított grafikai lapot. Már-már monokróm szürke tónusai miatt rokona ennek az Önarckép télen intim hangulatú olajképe, amelyen bevett szokása szerint, szinte keveretlenül nyomja a festéket a tubusból a vászonra. Mindennek betetőzése pedig a Dunakanyar egész falat betöltő, monumentális panorámája, amelyen már nem is ecsettel, hanem spaklival teríti szét a színfoltokat – olyan lendülettel, mint a kőműves a falon a vakolatot –, ezzel is biztosítva a képfelület reliefszerű egyenetlenségét és a kolorit elevenen lüktető dinamikáját.

Abigail: A próféták hazatérnek

Eladásos kiállítással kezdi az évet az Abigail Galéria: a február 12-től március 3-ig tartó tárlat címe – A próféták hazatérnek – rímel a tavaly nyári hasonló eseményére. Az Ők sem próféták saját hazájukban? című tárlat akkor olyan magyar mestereket vonultatott fel, akiknek a művészete holland, német vagy francia földön teljesedett ki (NAPI Gazdaság, 2006. szeptember 18., 12. oldal). A mostani tárlat újabb kísérlet a külföldön sikeressé vált magyar művészek integrálására (reintegrálására) a hazai műkereskedelembe, sőt a festészet mellett nyitottak a szobrászat felé is. Az új szereplők között van a Tordáról Franciaországba elszármazott Hajdu István szobrászművész (1907–1996), aki Etienne Hajdu néven szerzett nemzetközi hírnevet, az 1929-ben Miskolcon született, majd osztrák és kanadai kitérővel Franciaországba került Fehér György festő vagy a kolozsvári születésű, ma Nagyváradon élő és alkotó festő, Jakabovits Miklós. Mindent összevéve, a Millennium Centerben huszonegy alkotó száznál is több alkotása vásárolható meg: az árak a katalógusban nincsenek benne, de a művek mellett feltüntetik őket. Számos mestertől csak egy-egy művet kínálnak, ilyen például Hajdu papírmetszete, Ney László (Lancelot Ney) férfiprofilja olajban, Lahner Emil akvarell tájképe, Jean Tóth vegyes technikájú grafikája, végül de legkevésbé sem utolsósorban a Párizsban alkotó Csernus Tibor A forrás című vászna. Másoktól kamaratárlatnak is beillő kollekciót kínálnak: Jakabovits Miklós kéttucatnyi, vegyes technikájú művel szerepel, Vajtó Ágota, Kósza Sipos László, Bíró Antal, Bíró Ákos, Joseph K’dar (Kádár József) egy-egy tucatnyival, Fehér Györgytől vagy Vajda Líviától fél tucat olajkép, Kilár Istvántól pedig bronz és duralinox kisplasztika szerepel. A Párizsban élő Stein Anna olajképeinek stilizált alakjait bronz-üveg kombinációjú kisplasztikáiban is megismétli, Nem’s Judit viszont akrillal festett félméteres totemoszlopokat hozott ugyanonnan. Az Abigail tulajdonosai szerint egy ilyen fiatal és kis galéria részéről nem csekély vállalkozás egy évszázad külföldre szakadt magyar művészeinek képviselete, különösen ha számításba vesszük, hogy életútjukat itthon alig követtük nyomon. Ennek ellenére kész a terv a sorozat harmadik állomására is: nyáron Magyar kortárs művészet francia módra címmel rendeznek kiállítást. Ezt megelőzi egy tavaszi értékesítéses rendezvény: a Magyar Képzőművészeti Egyetemmel kötött megállapodás értelmében a galéria évente egy-egy végzőst vezet fel eladásos tárlaton és később árverésein is menedzseli. Az Abigail idei programjában szerepel még az is – mondták el a galériában –, hogy bemutatják Fajó Jánost és két tanítványát, illetve Gy. Molnár István és Mártonfi Benke Márta munkásságát.

Háromszázadik évét kezdte meg a Dorotheum

A világ nagy aukciósházai között a legrégebbiként tartja számon magát az 1707-ben, I. József német-római császár – és magyar király – által alapított bécsi Dorotheum, amely különleges árverésekkel kívánja megünnepelni idén tavasszal háromszázadik születésnapját, a régi mesterektől a kortárs művészeteken át a dizájn témaköréig. Az Ausztriában a főváros mellett több városban, külföldön pedig Brüsszelben, Düsseldorfban, Milánóban, Münchenben és Prágában is működő árverési ház piacvezető a német nyelvterületen, sőt Közép-Európában, amit tavalyi eredménye is megerősített: az összesen 89 millió eurós forgalom történelmi csúcsnak számít. A 2006-os évet számos rekord fémjelezte, egyebek közt tavaly érték el az eddigi legmagasabb árat a régi mesterek szekciójában, amikor Pieter Brueghel egy tájképét 696 ezer euróért adták el. A 2007-es, jubileumi évet modern és kortárs piktúrával kezdték január 24-én, a „bemelegítés” kínálata átlagos volt, mégis sikerült 279 tételből 164-et értékesíteni, ami kezdetnek nem rossz. Csúcsárakat senki sem várt; a legtöbbet, 19 ezer eurót Josef Stoitzner 1927-es salzkammerguti tájáért fizettek, amelyet 7–9 ezer eurón indítottak. Nem sokkal mögötte végzett Bartolomeo Bezzi Reggel című olajképe, ez 12–16 ezres indítás után jutott 17 ezer euróig. A szelíd tájképek után a harmadik helyezett egy „vértócsa” lett: a Magyarországon botrányba fullasztott kiállítása miatt emlékezetes Hermann Nitsch 1997-es, cím nélküli vörösfesték-csorgatása a 6–8 ezres sávból 12 ezer euróig jutott. A négy számjegyű összegért leütött művek közül említésre méltó Nyikolaj Jefimovics Tyimkov 1952-es szocreál dombvidéke, amelyért 6200–8000 eurós kezdés után 6500 eurót fizetett új tulajdonosa. Az orosz festő vászna német magántulajdonból érkezett; beadója szinte biztos lehetett a sikerben, hiszen a világ műtárgypiacát megmozgató oroszok között már nem csupán milliárdos újgazdagok, hanem simán jómódúak is vannak. Piaci szakértők szerint egyébként az orosz vagy orosz vonatkozású műkincsek iránti kereslet már akkora, hogy a hamisítók is ráálltak az igények kielégítésére (sőt, akár egy németországi kitérőt is megéri beiktatni, elterelő hadműveletként, az „eredetiség” bizonyítására).

Nem csak Gundel-palacsinta

Ötven éve hunyt el Gundel Károly, aki 1910-ben vette át a városligeti vendéglőt, amely a vezetésével fogalommá vált.

Kolozsváry Zsigmond értékesítéses tárlata a Belvedere Galériában

Korábbi szokásához híven eladással egybekötött kiállítással tölti ki a két árverési szezon közti téli szünetet a Belvedere Galéria: a március 2-ig nyitva tartó tárlaton a külföldön Sigismondo Kolos-Varyként ismert Kolozsváry Zsigmond művei láthatók. Az 1899-ben Bánffyhunyadon született művész 1926-ban vándorolt ki Franciaországba és 1983-ban hunyt el Svájcban, mozgalmas élet után. Az avantgárd mester a szobrászattól a grafikán át a bábművészetig több műfajban is tevékenykedett, de nálunk leginkább festőként ismert. A magyar közönség eddig csak kétszer találkozhatott nagyobb mennyiségben műveivel: 1972-ben a Párizsban alkotó Pierre Székellyel volt közös tárlata a Műcsarnokban, majd tíz évvel később a külföldön élő magyar származású képzőművészek seregszemléjén voltak láthatók képei ugyanitt. Szerepelt az Abigail Galéria tavaly nyári, ugyancsak a külföldön befutott magyar művészeket felvonultató tárlatán, és árveréseken is felbukkant olykor (például a Kieselbach Galériában). A mostani emlékkiállításon félszáznál több alkotás vonul fel – részben hazai, részben külföldi magántulajdonból –, ezek egy része eladó. A galériában árlistát is összeállítottak, de ez nem publikus, a képek mellett vagy a katalógusban sem szerepelnek összegek; a vásárlásokat bizalmi kérdésként kezelik, a végleges ár pedig kölcsönös megegyezés során alakul ki. A legkorábbi műalkotás Kolos-Vary még budapesti főiskolásként festett kartonja, a Domboldal, 1923-ból, természethű, de már expresszionisztikus ecsetkezelésű látványnyal. Az 1948-as esztendő sokszorosított grafikai terméséből való a Mérnök irodaenteriőrje, illetve a Körző és a Könnycsepp rézkarcai, majd az ötvenes évek első felének képei következnek a Parkban, a Vezetékek vagy a Téli pillanat áttételesen felismerhető tájaival. A hatvanas éveket a líraian elvont kompozíciók jellemzik, a következő évtized viszont a mértani absztrakt periódusa, egyenes vonalakkal, körülhatárolt színfoltokkal. Az utolsó évek a kolorisztikai és kompozicionális letisztulás korszaka, lendületes ívekkel, finom tónusokkal (mint a Magány, a Labirintus vagy a Szürke szoba). A december eleje óta nyitva tartó tárlat népszerűségét mutatja, hogy noha a Belvedere internetes oldalára sem került fel, már az első hónap alatt elkelt az összes katalógus.

Internetes árveréssel startol a Ketterer

A müncheni székhelyű Ketterer Kunst hamburgi filiáléja tavaly próbálkozott először online aukcióval; a sikeres kezdés folytatásra ösztönözte az árverési házat, és a www.kettererkunst.de elérhetőségen ismét lehet régi, modern, illetve a második világháború utáni kortárs mesterek műveire pályázni a 350 tételes virtuális katalógusból. Írásbeli ajánlatokat is elfogadnak, az élő licitálás pedig február 3-án 16 órákor kezdődik. A koncepció a régi: nagy nevek – kis pénzért. Ezzel főleg a kezdő műgyűjtőket, ezen belül is a fiatalokat célozzák meg, illetve azokat az idősebbeket, akik régebben is érdeklődtek a műtárgyak iránt, de pénztárcájuk nem engedte meg a gyűjtést. Az előnyös árak és a világhírű mesterek – például a régiek közül az olasz Giovanni Battista Piranesi, a francia Claude Lorrain vagy a német Adolph von Menzel – a ház szakértőinek reményei szerint most is sokakat csábítanak majd részvételre. Magyar vonatkozású kép is akad ebből a korszakból: egy nemesi portré, hátoldalán nehezen olvasható festőszignóval, a bal felső sarokban címerrel és „L.B. Franciscus Szepesi” latin felirattal (induló ára 650 euró). A modern művészek közül a szobrász Ernst Barlachtól egy litót kínálnak 1928-ból, 900 euróért, a szintén expresszionista Max Beckmanntól egy 1921-es hidegtű Dosztojevszkij-portré 630 euró, de egy-egy rézkarcáért vagy kőnyomatáért már 1200 eurót is elkérnek. A második világháború utáni évtizedekből művészettörténeti kuriózum Joseph Beuys fenyőfa lemezre nyomott postalapja 1974-ből, potom 144 eurós kikiáltási áron, még ennél is olcsóbb 88 euróért Victor Vasarely cím nélküli, elvont, színes szerigráfiája, illetve két hasonló lapja együtt 190 euróért. Ebben a sávban mozog Pablo Picasso Dessins d’un demi-siécle (Egy fél évszázad rajzai) című katalógusborítója (104 euró), akárcsak a bolgár származású Christo színes ofszetlapja a becsomagolt berlini Reichstagról. Az utóbbi évek árveréseinek egyik legdrágább kortárs sztárjától, Gerhard Richtertől két tételt is csupán 400-500 euró között indítanak. A kisebb-nagyobb sorozatban gyártott dísztárgyak közül kiemelkedik az osztrák Friedensreich Hundertwasser hetvenes évekbeli fadoboza 300 euróért, illetve két évtizeddel későbbről az amerikai Keith Haring kínai porcelán fedeles szelencéje a Villeroy & Bosch manufaktúra kivitelezésében, 250 euróért. A pop-art kategóriában is van ezres nagyságrendű tétel: Andy Warhol közismert Marilyn-portréjának színes szerigráfiai szériájából az egyik számozott lapért legalább 3 ezer eurót várnak el.

Dionüszosz a pálmák közt – Szotyori László festői látomásai

Bár szívesen utazik távoli tájakra, és kirándulásain helyszíni vázlatokat is készít, de műtermi magányában festett képeinek ihletforrása sokkal áttételesebb. A személyes és konkrét élménynél nagyobb szerepet játszik szabadon szárnyaló fantáziája, még olyan esetekben is, amikor a kompozíció ötletforrása egy fotó, egy film vagy más műalkotás. Valamikor kedvelt motívuma volt az amerikai életforma: a felhőkarcolók tövében suhanó autócsodáktól a napszemüveges tinilányokig. Még ennél is hosszasabb ideig tartotta fogva a mediterrán térség örökzöldbe boruló tájaival, ősparkok árnyai közül kivilágító ókori romokkal, szökőkutakkal és antik szobortorzókkal. Futó szerelmet táplált indián lányok erotikus kisugárzású aktkettősei iránt is, akik olyan lustán nyúltak el a fodrozó vízparton, akárcsak Gauguin maori asszonyai Tahitin. Buja trópusi erdeiben mesebeli vadállatok rejtőznek, égre törő ciprusainak gótikus sorát pedig legújabban a sudár pálmák barokkos koronái váltották fel vásznain. Ami viszont évtizedeken át változatlan maradt, az a laza ecsetvonásokkal, vékonyan és könnyedén felvitt festékréteg, amely alól helyenként átüt az előzetes szénvázlat sötét vonalhálója, máshol pedig az alapfelületet is üresen kihagyja. Ez adja egyrészt piktúrájának sajátos eleganciáját, másrészt témavilágának sejtelmességét csak tovább fokozza. Szotyori László ötvenedik születésnapját a budai Várfok Galéria XO Termében egyéni kiállítással ünnepli. Az alkalmi válogatásban egyrészt fél évtizeddel ezelőtt született munkái kaptak helyet, másrészt a legújabb alkotások, olyannyira, hogy némelyiken még szinte meg sem száradt a festék, mivel idei dátumot mutatnak. Ilyen például a Hajnali pálmák rajzos dekorativitása, amely már-már grafikává varázsolja a piktúrát. A tavalyi képek vannak számszerű fölényben, élükön a tárlatnak címet adó Dionüszosszal. Az ógörög boristen szoborszerűen statikus, meztelen figurája éppúgy a lebukó nap bíborában fürdik, akárcsak szőlőfürtjét habzsoló kutyája vagy körülötte a hófehér márványoszlopok. Két évvel ezelőtt – elsősorban az akkortájt domináns ciprusok sötétzöld sorfalait figyelve – még nem tűnt fel annyira a tárlatlátogatónak, hogy már ekkor megjelent a Régi kertfal című kompozíció magas kőkapujának obeliszkjeivel vetélkedve az egyeduralkodó pálmaliget, akárcsak fél évtizeddel ezelőtt a már-már monokróm szürke Úszómedence hátterében az elmosódottan felsejlő pálmák sziluettjei. Így „úszik át” filmszerűen egyik alkotói szakasz a másikba Szotyori László szervesen épülő életművében.