Wagner István

Egy ismeretlen hagyaték nyomában

Állandó helyett csak időszaki kiállításokon láthatók a magyar történelmi festészet mesterének, Madarász Viktornak időskori alkotásai, most éppen a Budapesti Történeti Múzeum metszettárában. A rákospalotai hagyatékból kölcsönzött képeket és tárgyakat a festő leányának, Adeline-nek szintén ritkán látható festményei egészítik ki.

Képekkel és műtárgyakkal startol a Kinsky

A Wedermann-kollekcióból származó, nagyrészt XIX. századi festményekből, grafikákból, illetve vegyes műtárgyakból álló anyagot visznek kalapács alá holnap a bécsi Kinsky-palotában, a közelmúltban elhunyt házaspár – egy bécsi gyártulajdonos és orvos felesége – az ötvenes évek végén alapozta meg magángyűjteményét. A szintén aktív műgyűjtő örökösök saját kollekciójukból is kiegészítették a Kinsky szezonnyitó aukciójának kínálatát, így végül 600 tételre lehet licitálni (a beadók limithatárokat nem szabtak meg, így a katalógus becsérték helyett kikiáltási árat közöl). A híres gmundeni mázas cserépedények sorából a legdrágább id. Gottfried Sauber ónfedeles söröskorsója 1747-ből, 7 ezer euróért, Simon Pesendorfer 1756-os füleskancsója már csak 5 ezer euró, a legolcsóbb edények, illetve kályhacserepek pedig akár 150-200 euróért is megszerezhetők. Az alpesi régióból való XVIII. századi színes üvegpalackok felső ára 2-3 ezer euró körül mozog, az alsó határ pedig 100-200 euró. Egy vasból öntött francia falióra ólomnehezékekkel 1720 tájáról 2500 euróba kerül. A festett paraszti bútorok sztárja egy felső-ausztriai kétajtós szekrény 1799-ből, szentekkel és virágmustrákkal, 4 ezer euróért, de hasonló árakon kezdenek az intarziás polgári barokk vagy biedermeier bútorok is. Külön kategóriát képeznek az osztrák szecesszió (főleg a Wiener Werkstätte) híres mestereinek vegyes műtárgyai 100–1500 eurós szórásban, a Lötz- avagy Gallé-üvegek pedig 200–1000 euró közti árakon szerepelnek. A képek közül a legmagasabbról, 15 ezer euróról a maga korában is keresett Rudolf von Alt 1880-as velencei akvarell vedutája startol (érdekessége, hogy a Szent Márk téren ismert előkelő bécsi házaspárok láthatók). Osztrák falusi környezetbe visz Johann Michael Neder 1873-as zsánerképe 7 ezer euróért, a bécsi Josef Lauer gyümölcscsendéletéért pedig 10 ezer eurót kérnek. A záróakkord Johann Vincenz Reim színezett rézkarcainak sorozata: ezeket a XIX. század derekán készítette a Monarchia városainak látványosságairól (számosat magyar területen is), most tételenként ötös-tízes csoportokban keresik új gazdájukat, 300 és 800 euró közti árakon.

Maastricht: huszadszor is TEFAF

E hét végén már teljes gőzzel üzemel majd az európai műtárgypiac talán legjelentősebb vására, a TEFAF. A magyarországi szakma egyelőre még mindig csak látogatóként jár a maastrichti rendezvényre, színeinket legfeljebb a magyar származású külföldi galériások képviselik.

Édeske izgő-mozgó klüttyögői

Haraszty István szobrászművész Kogart Házban rendezett kiállításán nemcsak az alkotót, hanem a műgyűjtőt és az embert is megismerhetik az érdeklődők.

Kávéházi változatok és változások

Kezét csókolom! – köszöntem a bejáratnál ülő hölgynek, ahogy illik, csak aztán vettem észre, hogy a malomkerék-kalapos dáma csupán korabeli ruhába öltözött bábu. Mint ahogy azt is később fedeztem fel, hogy asztalának márványlapján eredeti karikatúrák maradtak az utókorra, az ábrázolt írók: Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Gábor Andor és az egykori „kabarékirály”, Nagy Endre eredeti aláírásaival. Ez egy valamirevaló irodalmi kávéházban megszokott jelenségnek számított akkortájt, a pincérek záráskor akkurátusan lemosták az aznapi rajztermést, hogy másnap elölről kezdődhessen minden. Ez az egyetlen bútordarab lett a szabályt erősítő kivétel, szerencsére! Mindez a Café ?! – Változatok és változások elnevezésű kiállításon látható, amely május 10-éig tart nyitva a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumban. A tipikus pesti kávéház a kedélyesen balkáni és elegánsan nyugati testvéreinek sikeres keveredéséből született. Korabeli úti beszámolók szerint világszerte turisztikai vonzerőnek számítottak már az 1700-as évektől kezdve. A jellegzetes pesti műintézmény túlélt évszázadokon át forradalmat és szabadságharcot éppúgy, mint a Monarchia bukását és a tanácsköztársaságot, továbbá gazdasági krízist, két világégést és rendszerek változását. Csak az 1949-es államosítás adta meg neki a kegyelemdöfést. A néphatalom szándékosan szüntette meg a burzsoá életforma jellegzetes színtereit. Helyükön olykor manapság is boltok vagy patikák, netán önkiszolgálók vagy posták, pénzintézetek működnek. Ritka kivételként, alapításától kezdve most is régi helyét őrzi folyamatosan például a Múzeum Étterem (1870 óta) vagy 1914-től az Astoria (amelynek korai art-deco stílusát példásan karban tartják) és bár a történelemmé vált Pilvaxot 1841-ben létesítették, de mai jogutóda csak 1918-tól funkcionál jelenlegi épületében. A látványos kiállítás olyan hamis illúzióval is leszámol, amely a múlt ködébe burkolózva, eltúlozza utólag az irodalmi kávéházak számát és fontosságát a magyar főváros társadalmi és kulturális életében. Saly Noémi és Zeke Gyula tárlatrendezők szakavatott kísérőszövege szerint az írók, újságírók és más bohémek legendássá vált egykori törzshelyei nem tettek ki többet 1-2 százalékos aránynál, így szertefoszlatják az „aranykorról” szövődött legendát. Tévesen él a köztudatban mindmáig az is, hogy az eszpresszók a szocializmus vívmányai voltak „a keleti blokk legvidámabb barakkjában”. Az első ugyanis a Royal Szállóban nyílt még a nagy gazdasági világválság táján, 1928-ban, de igazán egy évtized múltán a Vigadó utcai Quick hozta divatba ezt a parányi és röpke „beugrót” főleg futó kalandokra, és a negyvenes évek elején már harmincnál több presszó várta az összebújó szerelmespárokat városszerte. Csak második virágkorát élte ez a hálózat az ötvenes években, amikor az úgynevezett szocreál berendezés uniformizáltsága keveredett lepukkant amerikai bárok külvárosi dizájnjával és a magyar kispolgári úrhatnámsággal.

Nagy nevek kis pénzért – másodszor

Nagy érdeklődésnek örvend a müncheni Ketterer Kunst aukciósház hamburgi filiáléjának kezdeményezése, hogy internetes katalógussal és online licitáláson (www.kettererkunst.de) értékesítsen műtárgyakat, alacsony árakon (NAPI Gazdaság, 2007. január 29., 12. oldal). Az Alte Meister, Modern Art & Post War elnevezésű árverés kínálata a régi mesterektől az avantgárdon át a második világháború utáni piktúráig terjed, célközönsége pedig a szerényebb pénztárcájú réteg, beleértve a fiatal és kezdő műgyűjtők egyre népesebb táborát. Ennek megfelelő az immár állandósult mottó is: nagy nevek kis pénzért. A március 3-án kezdődő internetes árverés előtt 160 olyan tételt vettek fel az internetes katalógusba, amelynek kezdő ára nem haladja meg az 500 eurót; a konzervatív érdeklődők kiállításon is megtekinthetik a választékot, a komoly szándékúak pedig előzetes írásbeli megbízást is adhatnak. A XV–XIX. század időszakából három rézkarc emelkedik ki: 200 euróért lehet pályázni a németalföldi festészet népszerű mestere, Johann Georg von Dillis 1790-es vadászjelenetére, egyenként 250 euróért Johann Christian Reinhart 1810-es sziklás hegyi tájára, illetve Jonas Umbach 1660-as művére, a Bacchus diadalmenetére. A két világháború közötti modernek táborából a német expresszionizmust Ernst Ludwig Kirchner 1919-es fametszet kiállítási plakátja (400 euró), Erich Heckel hegyi tavat megörökítő 1965-ös litográfiája vagy Max Ernst három színes aquatintája képviseli, a Bauhaust pedig Lyonel Feininger Bálvány című 1918-as fametszete (400 euró). Marc Chagall 1952-es, francia állatmeséhez készült illusztrációját 700 euróra taksálták (de a ház szokása szerint ennek feléről indul a kikiáltás), mellette az osztrák Friedensreich Hundertwasser 1969-es, City című színes szerigráfiája is említésre méltó. A második világháború utáni évtizedekből a német Joseph Beuys hetvenes-nyolcvanas évekbeli ofszetnyomatai, színes fotói és multiplikái, az angol Henry Moore vagy a svájci Jean Tinguely plasztikáihoz készült litográfiai előtanulmányai szerepelnek. A közelmúltban elhunyt alkotók közül Andy Warhol két 1960-ban készült színes ofszettel képviselteti magát, Keith Haringtől pedig két szerigráfia szerepel egy tételben, 320 eurós kikiáltási áron. Victor Vasarely egy Rosenthal porcelán dísztányérral képviselteti magát: a kettős portréval, „Leben und leben lassen – lieben und lieben lassen” (Élni és élni hagyni – szeretni és szeretni hagyni) szöveggel díszített darab 250 euróról indul. Különlegességnek számítanak a ma a legmagasabb aukciós árakat elérő német kortárs mester, Gerhard Richter színes ofszet levelezőapjai az 1980–1991 közötti évekből, a négy dedikált lap egyetlen tételben, 400 eurós kikiáltási áron kezdi a licitet.

Arisztokraták a Dorotheumban

Ismét megtartja hagyományos „arisztokrata”-aukcióját a bécsi Dorotheum: március elsején elsősorban Ausztriához kötődő főúri famíliák birtokából származó műtárgyak kerülnek kalapács alá. A 283 tétel között éppúgy vannak egész falborítások cirbolyafenyőből, mint vadásztrófeák, ezüst és porcelán étkészletek, órák, csillárok és falikarok, szobrok és tükrök, képek és paravánok, könyvek és térképek. Ma a tartományi közigazgatási bíróság működik a trienti Lodron-palotában, amelynek díszterméből összesen negyvenméternyi, kora barokk stílusú falborítást hoztak el a császárvárosba – hat kétszárnyú ajtót és négy faburkolatot reliefszerű díszoszlopokkal –, a 22–32 ezer eurós értéksávban indítva. Windisch-Graetz herceg 1790–1800 között készült, intarziával gazdagon dekorált, sokfiókos térkép- vagy kottatartó szekrényét 10–14 ezer euróra taksálták, míg Liechtenstein herceg csaknem három és fél méteres barokk cserépkályhája a XIX. század első feléből 14–18 ezer euróról kezdi a licitet. A Colloredo grófok tulajdonából festmények és bútorok is kalapács alá kerülnek, köztük a XIX. század elejéről egy barokk stílusú szekrény már 4–8 ezer eurótól megpályázható. Ezzel nagyjából egyidős, de alig 2–3 ezer euróba kerül az Althann grófok birtokából egy elefántcsont díszítésű olasz nemesfa komód, akárcsak egy úgynevezett vázaasztal diófa furnérral. Imhof bárótól antik bútorok mellett ezüstnemű és festmények is kerültek a Dorotheumhoz, többek között egy hangulatos téli tájkép a XIX. századból, a németalföldi Remigius Adrianus van Haanen műhelyéből (7–9 ezer euró). A szellemi arisztokrácia is képviselteti magát: igen magasról, 24–28 ezer euróról indul egy mahagónivázas, bőrborítású festőszék, amelyet Oskar Kokoschka használt élete utolsó éveiben, a Genfi-tó partján.

Életre kelt illusztráció

Halk szavú, szelíd mosolyú ember volt, de szája szögletében ott bujkált némi irónia. Az életművéhez hasonlóan, amelyet önmagában minősít az a tény, hogy mindvégig, önként megmaradt az irodalmi alkotások vizuális interpretátorának. Az már más lapra tartozik, hogy szerénysége ellenére könyvborítói vagy prózai és verses illusztrációi szuverén grafikákká nőtték ki magukat, mert rajzolójuk annyira azonosult a témával, hogy azok képes „átiratai” a mű lényegét tudták közvetíteni. Engel Tevan István 1936-ban, művészfamíliába született: édesanyja Engel Tevan Margit sikeres ötvös, nagybátyja pedig a neves békéscsabai Tevan Nyomda tulajdonosa volt. Az innen származó papírmaradékokra rajzolt zsenge gyermekkorától kezdve, amelyeket anyja olyannyira értékelt, hogy a második világháború kitörésekor Amerikába küldte ezeket, nehogy megsemmisüljenek. Itthon apja és népes családjának nagy része a holokauszt áldozatává vált, ő édesanyjával együtt túlélte a pesti gettót. Szinte szimbolikusnak nevezhető, hogy ezeket a vérzivataros heteket-hónapokat kivéve egész életét ugyanabban az újlipótvárosi lakásban töltötte – később itt őrizte anyja hagyatékát is –, amelynek egyik szobája afféle házi műteremként szolgált számára. Amilyen igénytelen volt munkakörülményeit illetően, olyannyira igényes volt művei kivitelezésében. A végleges kompozícióhoz sok előzetes vázlatot készített, így aztán a könyvbe került végeredmény akár önmagában is megállta volna a helyét. Amilyen monotonnak tűnik talán a külső szemlélő számára dolgos életvitele – a diplomázástól az egymást követő kiadói megbízatásokon át a gyógyíthatatlan betegsége miatti csendes távozásáig –, olyan változatos az életműve technikailag és stílusában. Kezdetben leginkább rézkarcokat készített, aztán következtek a lényegesen lágyabb vonalvezetésű linóleummetszetek, majd tusba mártott tollal és ecsettel is szívesen dolgozott, végül pedig a puha ceruzarajzokat helyenként radírral törölte át vagy szándékosan eldörzsölte ujjával, valósággal festői tónusokat varázsolva akár fekete-fehér kontrasztokban is a papírfelületre. A rendszerváltás örömei mellett a könyvkiadói struktúraváltás árnyoldalain is túl tudta magát tenni, amikor a megrendelések kényszerű csökkenésének kompenzálására egyre többet alkotott saját kedvére, az elhatalmasodó betegség gyötrelmei ellenére. Felesége, Róna Erzsébet szerint bénult kézzel is megszállottan dolgozott, Italo Calvino illusztrációjaként egyik utolsó ecsetrajza diófapáccal 1996 szeptemberében készült el; október 12-én hunyt el. Engel Tevan István születésének hatvanadik és halálának tizedik évfordulójára a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítást rendezett a Károlyi-palotában, amelyet március 4-éig kereshetnek fel az érdeklődők. Az egyetemes, a hazai klasszikus és kortárs irodalom általa illusztrált mestereinek még a puszta névlajstroma is túl hosszúra nyúlna. Számomra leginkább az a tanulságos a retrospektív tárlatot járva és a kísérő emlékkatalógust lapozgatva, ahogyan a tanulmányokat író szuverén szerzők, gyakorlatias kiadói szerkesztők vagy szigorú műítészek utólagosan is elismerik ennek a nagyon művelt és mégis nagyon szerény embernek a kongeniális együttműködését a remekművek vizuális „partitúráit” illetően. Bizonyítékul csak egyetlen – de annál eklatánsabb – példát kiragadva említeném Kertész Imre Sorstalanságának 1975-ös kiadását a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában és az író 1999-es vallomását egykori barátjáról: „A grafikusnak végül is az a dolga, hogy szemléletes inspirációkat adjon nekünk az elvont szavak értelmezéséhez, hogy beleringasson mintegy a könyv, az elbeszélés hangulatába. Ami ennél több, az szinte már gyanús. Mégis, itt e kiállításon bennünket éppen ez a ,gyanús’ többlet érdekel. Nem az, amit ő hozzátett egy történethez, ahogyan értelmezte azt, hanem éppen az, ahogyan elszakad tőle és a történettől függetlenül megteremti a maga önálló világát. Mert ott éli az illusztrátor a saját diszkrét és csendes életét...”

Moholy-Nagy és André Kertész a Falk Miksa utcában

Az idei, immár harmadik Műgyűjtők éjszakáján, múlt csütörtökön értékesítéssel egybekötött, egyéni tárlatok is nyíltak, főszereplőik között külföldön világhírűvé vált magyar mesterek éppúgy voltak, mint mára megszelídült kortárs „fenegyerek”. Az elsősorban a francia–magyar kulturális kapcsolatokra szakosodott Erdész & Makláry Galéria Modernizmus tárlatsorozatának március 15-ig látható második állomásán André Kertésztől is kínál bő két tucat fekete-fehér fotográfiát. Köztük éppúgy vannak a húszas–harmincas évek párizsi periódusából hétköznapi jelenetek, mint torzító tükörből műtermi beállításban felvett női aktok, valamint – már az amerikai időszakból – New York-i utcarészletek (ezeket lakásának ablakából fényképezte). Kertésztől akár 2 ezer euróért is meg lehet szerezni egy-egy fényképet, a sok művészeti ágban, így a fotóban is világhírű Moholy-Nagy Lászlótól viszont akad kép százszor annyiért is. A Bauhaus nagy művészétől most az érdeklődők széles skálán válogathatnak: olajjal fára vagy vászonra festett képektől sokszorosított linómetszeteken és litográfiákon, illetve egyedi gouache-kollázs lapokon át a vegyes technikájú példányokig terjed a kínálat. Vegyes eljárással készült a tárlat sztárja is, a 200 ezer euróra tartott 1930-as kompozíció, amely korábban a Guggenheim-gyűjteményben szerepelt. A Haas Galéria a több mint egy évtizede elhunyt Kunt Ernő alkotásait kínálja: a művész a festészet megannyi ága mellett a sokszorosított grafikának és a fából faragott szobroknak is mestere volt. Tunézia és Belső-Ázsia, Mexikó és Peru lakóiról és tájairól is készített a német expresszionizmus stílusában dekoratív, erőteljes hatású, vegyes technikájú képeket, ezekből kínálnak most kéttucatnyit Orient expressziók címmel. A tárlat március 10-ig látható a Haas Galériában, az árak 250 ezertől 350 ezer forintig terjednek. Az utca másik oldalán a MissionArt Galéria a szentendrei kortárs performer, feLugossy László hetvenes-nyolcvanas évekbeli munkáit árulja március 3-ig tartó kamaratárlatán. A groteszkbe hajló szitanyomatok 80 és 220 ezer forint közötti áron vihetők el, a vegyes technikájú rajzok sávja 130 ezertől 250 ezerig terjed, szénnel papírra felvitt, majd műanyaggal kombinált és fóliázott alkotásait pedig kereken 300 ezerre taksálták. A tárlat legdrágább darabja a Koszorúk, fegyverek című 1997-es olajkép, amelyért 650 ezer forintot kérnek a MissionArtnál.