Kisebb enciklopédiákba talán ennyi is elég. Mi azonban..., mint tudjuk...szóval, fussunk neki még egyszer!
Szinte minden nyelv gipsznek hívja, s a név családfáját egészen a sémi "gebis": kristály szóig vezethetjük vissza. Maga az anyag kémiailag nem olyan bonyolult, mi több: egyszerű kalcium-szulfát (CaSO4 ), s a természetben elég gyakori. A mész szulfát, vagy kénsavas mész - merthogy így is hívják - molekula sajátossága, hogy két vízmolekulát maga köré kötve alkot kristályokat, s hogy e ténynek mekkora jelentősége lesz a későbbiekben, az talán még nem látszik, pedig higgyék el, majdnem minden ezen múlik.
(Nem szeretném próbára tenni a csupán az aljzatkészítés iránt érdeklődő olvasók türelmét, ezért Nekik javaslom: addig menjenek talán le a büfébe, vagy nyugodtan ugorják át ezt az ismeretterjesztő passzust, a lakótér fundamentuma ennek ismerete nélkül is el fog készülni.)
A gipsz tehát, amely egyike az iparban is nagy fontosságú ásványoknak, feltáráskor a kősó (NaCl) szokásos kísérője, s már az ókorban is jól ismerték, használták. A megkövült kristályok a keletkezésük körülményeitől függően, rendkívüli változatosságot mutatnak, s a krisztallográfia komoly fejezete foglalkozik a leírásukkal. Ezen okokból a gipsznek számos módosulata ismert, de itt most csak kettőt említenék, melyekről általában kevesen gondolnák, hogy a legközelebbi felmenőjével épp a villanyszerelő igyekszik eltüntetni a falvésés nyomait.
Egyikük az alabástrom, amelyből pl. Egyiptomban a mai napig faragnak szobrokat, dísztárgyakat, edényeket, s melyeket az avatatlan szem könnyen gondol valami márványfélének. Némelyik 30-40 centis korsó fala alig pár milliméternyi vékony héj csupán, elképesztő ügyesség és rutin kell a megalkotásukhoz. (Nemrég tudtam meg, hogy a készülő edényt cukros vízben áztatják, s szárítás után, az apró repedésekbe telepedő cukorkristályok tartják egybe.)
Másik meglepő változat a Glacis Marioe, azaz a Mária-üveg. Kályhák tűztereinek ablakocskái, és apró Mária képek, szentképek átlátszó lefedői készültek belőle, mert a légies áttetszőségű ásványt a szűziesség és a tisztaság megtestesülőjének tekintették.
Elismerem, kell hozzá fantázia, hogy elhiggyük: kémiailag ugyanarról az anyagról van szó, de tekintsük olybá, mint egy ásványkaméleont. (Olyasmi ez, mint a grafit, meg a gyémánt esetében, akik szintén édestestvérek)
Ez a sokarcú, különleges anyag érthetően a világ azon fertályain vívott ki nagyobb megbecsülést, ahol bőséggel fordul elő, s ahol találkozhattak a leginkább használható formájával az anhidrittel.
Mint az elején említettem: a kalcium-szulfát igen nagy hajlandósággal ejt foglyul vízmolekulákat, hogy azután velük alkosson mindenféle kristályokat. Olykor azonban, bizonyos körülmények között (pl. tartósan magas hőmérséklet hatására) létrejöhet a vízmentes változata: a gipsz-anhidrit. (Az elnevezés görögül éppen ezt jelenti: víztelen.) Ez a módosulat azért nagy jelentőségű, mert az ebből készült por vízzel találkozva azonnal elkezd kristályosodni, azaz megszilárdulni. Ezt felfedezve tehát, nagyszerű építő, kötőanyagra leltek benne.
Európában több jelentős lelőhelye is van. Elsősorban Németországban, Csehországban, Talján-földön, Franciaországban, stb. Ez utóbbi fővárosának, Párizsnak igen nevezetes környéke a Montmartre (tkp. Mártírok-dombja), amely tisztán gipszhegy, s ahol a kitermelés során olyan őskövületeket találtak, amelyek alapján Cuvier, a híres francia tudós, a paleontológiát igazi tudománnyá tette.
Itt lenne fontos egy félreértést tisztázni, ill. megmagyarázni. A szakemberek, s az irodalom is keveri az „anhidrit” és az „anhidrid” elnevezést. Nos, mindkettő helyes: a „t” végződést alapvetően az ásványként, kőzetként megismert gipsz módosulatra értjük, a lit, litosz görög szavak nyomán, amely követ jelent, míg a hidrid: vegytani kifejezés.
Majdnem meg is lennénk a bevezető okosságokkal, főleg ha azt is elmesélném, hogy a leleményes ember, hogyan is reprodukálta a természetben lassan lejátszódó folyamatokat.
Elmesélem.
Akár véletlenül, akár szándékos kísérletezgetés után, de egyszer valahol rájöttek, hogy a kristályos gipsz, nem is túl magas hőmérsékleten (200 fok felett) elveszíti a víztartalmát, s az így nyert matéria igen hasonlatos a bányászott anhidrithez. A hevítési hőmérséklet, ill. az anyag tisztasága, finomra őrlése határozza meg a későbbi felhasználás lehetőségeit, s lesz belőle mintázó, szobrászgipsz, vagy építőipari, ill. egyéb célokra használható fajták.
Idővel a fejlesztések megtalálták a módját, hogy megfelelő gyártási eljárásokkal, különböző adalékanyagokkal, készítési technológiákkal a gipsz kötési sebességét, szilárdságát, bedolgozhatóságát, s egyebeket a megfelelő módon javítsák, s az eredeti alapanyagnál jóval „kezesebb”, használhatóbb, ill. célspecifikusabb terméket állítottak elő.
Ezek egyike az öntött esztrich-aljzat. Valójában elég, ha csak az egyik kifejezést használjuk, hiszen az eszrich (német/latin/görög eredetű) szó már magában is ezt jelenti. Úgy kezdődött, hogy  a görög ostracon (cserép, héj) szót átvette a latin, ott részint „ostrea” (kagyló) lett belőle, másrészt „astracum” utcakő, burkolat. Ez utóbbiból már kihallható a mi esztrichünk nagypapájának kiejtése, az előzőből pedig - hogy kerek legyen a világ -, az osztriga.
Nagyjából innen már az érdemi rész következik, kéretik visszaülni, csendben maradni és figyelni.
Nem hiszem, hogy túl nagy újdonságot mondok vele, de azért legyen róla papír: aljzatnak nevezzük a padlóburkolat alatti épületszerkezeti részt, amely teherhordó, szigetelés és más a födémre, (talajra) kerülő szerelési elemeket (fűtéscső, rögzítő elemek, kábelcsatorna, stb) befogadó, eltakaró, összefogó, terhelés és magasság kiegyenlítő feladatokat tölt be.
Mivel minden valamire való dolgot lehet különböző szempontok szerint csoportosítani, így hát gondolom nem túl meglepő, hogy az aljzatokat is lehet. Ami itt minket leginkább érint, az a kötőanyag szerinti osztályzás, mely szerint az aljzatok lehetnek:

  • cementbázisúak 
  • bitumen bázisú 
  • kalcium-szulfát bázisúak
  • magnézium szulfát bázisú
  • egyéb aljzatok (pl. fa, kő, műgyanta, stb.)

Az első csoportot igazán jól ismerjük, hisz ennek a cementbázisúnak a kevésbé előkelő megszólítása: a beton. Számunkra viszont a harmadiknak említett, kalcium-szulfát alapú aljzat a lényeges, ez készül a mi gipsz-anhidritünkből.
Azért, ha már megemlítettük a beton aljzatot, akkor arról is kell beszélnünk, hogy annak szakszerű, igényes elkészítése bizony nem egy könnyű munka. Számoljunk egy kicsit!
Legyen a ház alapterülete 100-120 nm, ezzel igazán nem szakadtunk el a realitásoktól. 8-10 cm-es aljzattal számolva, 10 köbméternyi betonról van szó, amelyet házilag megkeverni sem kis dolog, a hibátlan elterítése, szintezése pedig fizikai munkának sem akármi. Az aljzat betonozása csak a házigazdának öröm, mert látványos előrelépés az addigi szöszmötöléshez képest, az építő brigád számára, valljuk be: utálatos egy meló.
Ha a terítés megvan, még korántsem vagyunk készen, hiszen az elkészült betontestet locsolgatni, takarni kell jó ideig, majd jön még egy végső simító, ill. kiegyenlítő réteg, s ezzel aztán végre sóhajthatunk.
Igaz, nem túl hamar, ráadásul a mesternek is kiújult a lumbágója a görnyedezéstől, meg aztán elég sokat számolt az élőmunkáért.  Előnye az egésznek talán annyi lehet, hogy olyan,  kézenfekvő és megszokott a metódus, hogy ehhez nagyjából minden építőiparban forgolódó valaki ért, s e miatt nem kell újabb vállalkozóval egyeztetni, tárgyalni.
Ehhez képest a korszerű, gipsz-anhidrit esztrichből öntött aljzat egy kellemes ebéd utáni kikapcsolódás, igazán látványos művelet, érdemes is áthívni a szomszédokat, mert ilyet nem sűrűn láthattak eddig.
S mivel az e sorok írója is csak egyszer látta, ezért az ismertető cikk megírásához az új technológia egyik nagy innovátorától, a Baumit Kft.-től kértünk s kaptunk segítséget. Laudetur!
A neves, építőanyag forgalmazó cég fejlesztő laboratóriumai már jó ideje próbálkoztak a nehéz, kényelmetlen aljzattechnológiákat kiváltó újabb és könnyebb módszerekkel és úgy tűnik nem eredménytelenül.
A Baumit kétféle: zsákos és nagybani, ömlesztett (silós) kivitelben forgalmazza a gipsz-anhidritet, s a most következő leírás főleg ez utóbbira koncentrál. A zsákokban lévő anyag alapvetően vízmentes kalcium-szulfát, mellette azonban igencsak fontos adalékok találhatóak, melyek már gyártó féltve őrzött titkai. Amennyit mégis tudhatunk felőlük, az annyi lenne, hogy ők felelősek az optimális kötési, tapadási, terülési tulajdonságokért, valamint a felhőtlenül könnyű bedolgozhatóságért.
A technológia egyébként támogatja a legkülönfélébb aljzattípusok elkészítését, tehát az egyszerű (kontakt), az úsztatott és a csúsztatott réteg kialakítását is. Mivel mindegyikük bemutatása meghaladná e cikk kereteit ezért az egyik legelterjedtebb metódus, az úszópadozatos, szigetelt aljzat elkészítésének a részletes ismertetésére vállalkoztunk.
Amit végül is a kíváncsi szemlélő lát az egészből az röviden a következő:
megáll az épülő ház közelében egy izgalmas külsejű tartályos kocsi, majd a tartályt függőlegesre billenti egy hidraulikus rendszer, a környék kis srácainak őszinte csodálatára. (1. kép) A függőleges tartályt egyébként silónak hívja a szakirodalom, úgyhogy akkor inkább ez utóbbi. A síló alján található a keverő-adagoló egység, a pumpa (2. kép), a hatalmas tartályban meg maga a híres gipsz-anhidrit. Természetesen por formájában, tehát még nem az esztrichről van szó, hanem az „instant” kiszerelésről.
A pumpa részre két tömlőt kell csatlakoztatni. Az egyiken a helyben, akár a kerti csapról vett készítési víz megy befelé, a másik, jóval vastagabbon, pedig maga a bekevert esztrich jön ki. Helyesebben fog jönni, ha elindítják a szerkezet motorját, de előtte meg kell bizonyosodnunk, hogy a megfelelő előkészületek megtörténtek-e odabent.
Mármint a házban, vagy a lakásban, pincében, emeleten,  stb. (nem kívánt törlendő!) A felsorolásból talán észre is vehették, hogy beltéri használatról van szó, a teraszra majd ajánlunk valamilyen másik mirákulumot.
Tehát az előkészítő műveletekről van szó.
Ezek annyiban különböznek az aljzatoknál alkalmazott, szokásos fogásoktól, hogy most nem földnedves konzisztenciájú anyag fogadására kell felkészülnünk, hanem inkább olyan, palacsintatészta folyósságúra. Mindezért lehetőleg hézagmentes „medencét” kell kialakítanunk, megakadályozva a frissen öntött esztrich megszökését. A hozzávalókat valószínűleg megkapjuk egy helyen, ill. érdemes is egy teljes rendszert alkalmaznunk. 
Nézzük akkor sorban a tennivalókat!
A gondos munkát mindenképp egy szintmegállapító, beállító méréssel kell kezdenünk. Tudnunk kell, hogy az öntött esztrich már nem tud „elcsalni” a fektetési alapszintből, az elterülő anyag felülete mindenképp vízszintes lesz, s nagyon fontos, hogy még az öntés előtt megbizonyosodjunk, az aljzatvastagság pontos értékéről, az esetleges szerkezeti elemek, csövek elhelyezkedésének függvényében. (3-4. kép)
A helyiség oldalfalai mentén un. peremszigetelő sávot kell végigvinnünk, s a falhoz rögzítenünk, egy keskenyebb, a talajra lefutó PE (polietilén) fóliával együtt.(5-6. kép) Ez leginkább az oldalfalat fogja megóvni a nedvességtől, de egyben dilatációs hézagként is funkcionál. Az aljzatmunkálatok megkezdése előtt az alapfelületnek tisztának és pormentesnek kell lennie - különösen, a kontakt aljzat öntésekor -, s ilyenkor érdemes a fogadófelületen a megfelelő „tapadóhíd” létrehozása. (Erre való pl. a Baumit Nedvszívás-kiegyenlítő ill. a Mélyalapozó) Persze, erre biztos Önök is gondoltak, úgyhogy térjünk vissza az eredeti munkamenetünkhöz: kezdhetjük az úsztatóréteg lefektetését. (7-8. kép)
(Mivel ezen írás nem födémtechnológiai útmutató, hanem kifejezetten az öntött esztrich eljárást kívánja bemutatni, ezért feltételezi, hogy a kivitelező tisztában van a szigetelés nélküli „egyszeres” ill. a kettős, szigetelt úszópadozatos szerkezetek mivoltával. Ugyanúgy az esetleges padlófűtés csőkígyójának az elhelyezését sem írjuk le bővebben, mely továbbra is, és értelemszerűen az úsztató réteg fölé kerül.)
Az előkészítő munkákat a PE fólia leterítésével fejezzük be, ez alkotja a fogadó „medencét”, ezért a gondos, egymásra lapoló fektetés nagyon fontos. A megfelelő rétegek lerakásához érdemes a mellékelt rajz (rétegterv) útmutatásait követni, akkor már nagy gond nem lehet. (9-10. kép)
Itt most nagyjából az előkészítő procedúrák végére is értünk, de mivel elég sok mindent fektettünk a födémre, ajánlanék egy végső szintellenőrzést, már csak azért is, hogy megbizonyosodjunk: jól kalkuláltunk az előzetes magasság kijelölésénél. Ekkor még akár módosíthatunk is az eredeti meghatározáshoz képest, valamint így kerülhetjük el a legbiztosabban, hogy a már szilárduló aljzatunk fölött kelljen sopánkodnunk.
Most, hogy letudtuk a kötelező penzumot, izgalmasabb részek következnek.
Bár a gipsz-anhidritből az esztrich bekeverését a pontos receptúra alapján, nagy rutinnal végzik a szakemberek, a végső kiöntés előtt azért Ők is végeznek egy, un. konzisztencia vizsgálatot. Erre azért van szükség, mert a helyszíni víz minősége és oldott anyag tartalma, valamint a környezet hőmérséklete, páratartalma befolyásolhatják az anyag viselkedését. (11-12. kép.)
A képen látható mérőhengerből a talajra juttatott esztrich terülési átmérőjéből lehet a megfelelő állagra következtetni. (Amennyiben túlságosan szétfolyik az anyag, akkor több gipsz-anhidritet kell adagolni, ha pedig éppen, hogy nem terül eléggé, akkor meg a készítési vizet.)
Eközben lassan becsukhatjuk az ablakokat is, mert a kötésben lévő gipsz nem nagyon respektálja a huzatot, annál inkább a kellemes szobahőmérsékletet. Ha ezzel is megvagyunk, akkor már tényleg nincs más hátra, minthogy a mester kiszóljon a silóhoz: hagy jöjjön! És már jön is, és gyorsan jön, és nincs más teendő vele, mint a megfelelő eszközzel szelíden terelgetni, hogy segítsük az egyenletes elterülést. (13-14. kép)
Mire az utolsó szükséges köbcenti is kifolyt az adagolócsőből, és a mester is lassan kihátrált a helyiségből, nincs más dolgunk, mint csendesen becsukni az ajtót, és várni.
Az esztrich öntése plusz 5 fok felett bármikor kivitelezhető, de számítanunk arra, hogy a környezeti hőmérséklet befolyásolja a kötési idejét (magasabb hőmérsékleten jóval gyorsabban történik). Átlagos esetben másnap már ráléphetünk, sőt ekkor már ki is tárhatjuk az ablakokat, jöhet a szárító fuvallat.
Nem kell simítani, csiszolni, padló-kiegyenlíteni. Semmit sem kell!
Absolutum est. Elkészült. 
Egyelőre ennyi, és őszintén remélem, hogy sikerült felkeltenem e nagyszerű anyag és az eljárás iránti érdeklődésüket, s ha valóban így van, akkor egész biztosan sok kérdésük is lesz.
Sokakat érdekelhetnek, pl. a szilárdsági paraméterek, a szükséges munkavédelmi tudnivalók, a minimális vastagság, a zsákos kiszerelés feldolgozási módja, a pumpa áramszükséglete, stb., és nota bene: az árak.
Nos, ha nekünk írnak, úgy a „Szakértő válaszol” rovatunkban igyekszünk válasszal szolgálni, de nyugodtan vekzálhatják cikk íróját is, vagy fordulhatnak közvetlenül a Baumit Kft.-hez.
Az alábbi linken rengeteg telefonszámot találnak, az ország több pontjáról is: http://www.baumit.com/baumit/hu/main7/sub1/05825/index.shtml