A brit Kelet-Indiai Társaság 1699-ben jelent meg először Kínában; Hongkong kereskedelme ezt követően rohamos fejlődésnek indult. Hongkong szigetét 1841-ben Charles Eliot kapitány foglalta el. Az angol fennhatóság tényét az úgynevezett csuenpehi szerződés foglalta írásba, amely Eliot és a kantoni kormányzó között jött létre. Az első ópiumháború (1839–1842) után a nankingi szerződéssel a terület koronagyarmat lett. 1898-ban Nagy-Britannia jelentősen megnövelte a hongkongi gyarmat területét, mivel úgy gondolta, hogy a számára egyre nagyobb fontosságú szigetet csak akkor tudja megvédeni, ha a környező területeken is jelen van. Az úgynevezett Új Területek a Lantan-szigetet és a Kowloon-félszigetet ölelték fel. A területeket 99 évre vette bérbe az Egyesült Királyság. Ezt követően a 19. században és a 20. század első felében Hongkong a dél-kínai brit kereskedelem központja lett. A II. világháborúban Hongkongot megszállták a japánok, de a britek és kanadaiak gyorsan visszafoglalták. Az 1949-es kínai kommunista hatalomátvétel után több százezer kínai menekült Hongkongba. A sanghaji székhelyű külföldi vállalatok is ide helyezték át irodáikat, többek közt ennek köszönhetően vált Hongkong meghatározó gazdasági centrummá. Jelentős szerepet játszott ebben az is, hogy a szigetország volt évtizedeken át a kínai gazdaság egyetlen, a világgazdaságra nyíló kapuja. 1982-ben, 15 évvel a szerződés lejárta előtt a brit és a kínai kormány tárgyalásokat kezdett Hongkong jövőjével kapcsolatban. Margaret Thatcher remélte, hogy a kedvező kínai folyamatok (a nyitottság növekedése és a gazdasági reformok) hatással lesznek Kína Hongkong-politikájára is, ám tévedett. A kínai kormány nemcsak azt akarta, hogy a területek minél hamarabb visszakerüljenek hozzá, de az „igazságtalan és egyenlőtlen” szerződések elismerését is megtagadta. Később Teng Hsziao-Ping meghirdette az „egy ország – két rendszer” politikát, amelyet kilátásba helyeztek Hongkongnak, Makaónak és Tajvannak, s amelynek szellemében ezek a népi Kínához való csatlakozásuk után is lényegében megőrizhetik függetlenségüket, társadalmi-gazdasági berendezkedésüket. Ez egyébként Pekingnek is létérdeke, mivel a világra történt nyitása után is igen fontos számára Hongkong mint összekötő kapocs és pénzügyi központ. 1984-ben kínai–brit közös megegyezés született arról, hogy 1997. július 1-jével Hongkong megszűnik angol gyarmat lenni, és a Kínai Népköztársaság különleges közigazgatási területévé válik. Ekkor kezdődött meg az első nagy kivándorlási hullám. Sok ezer hongkongi vándorolt Ausztráliába, Kanadába, Szingapúrba és az USA-ba. A hongkongi alaptörvényt 1990-ben fogadták el. A „minialkotmány” leszögezi, hogy a terület Kína elidegeníthetetlen része, de emellett nagyfokú önállóságot élvez. Saját független kormányzó, törvényhozó és bírói hatalommal rendelkezik. Az alaptörvény kijelenti, hogy a szocialista rendszer és politika nem érvényes Hongkongban, s hogy az elkövetkező 50 évben ez az elv nem bírálható felül. Hongkong ma gyakorlatilag csak a közös védelem- és a külpolitika tekintetében tartozik Kínához. Az 1997-es változás sok tekintetben csak szimbolikus volt: eltűntek a brit zászlók, II. Erzsébet királynő képe a bankjegyekről, bélyegekről és a hivatalokból, a „királyi” kifejezést törölték az intézmények nevéből, angol helyett mandarint tanítanak az iskolákban, valamint megváltoztak a nemzeti ünnepek. Sok dolog azonban változatlan maradt: a hongkongiak a mai napig az angol jogot használják és az angol a kantoni nyelvjárás mellett hivatalos nyelv maradt, a baloldalon vezetnek, megmaradt a korábbi a bevándorlási törvény, s a kínaiak ma is csak vízummal léphetnek Hongkong területére. Bodolóczki Linda