Hall Gardner nemzetközi kapcsolatok szakértő, szerkesztő, televíziós kommentátor, költő és regényíró, jelenleg az American University of Paris professzora. Október végén vendég kutatói minőségben a Magyar Külügyi Intézetbe (MKI) látogatott, amelynek keretében az Economx kérdéseire is válaszolt.

Tudományos munkássága a globális politikát történeti és elméleti nézőpontból közelíti meg, különös figyelmet fordítva a NATO- és EU-bővítés kérdéseire, a Szovjetunió felbomlásának Kína és Eurázsia számára jelentett következményeire, valamint a terrorizmus elleni háború globális hatásaira. Számos kötete jelent meg többek között az Egyesült Államok globális stratégiájáról, az ukrajnai háború előzményeiről, a nagyhatalmi konfliktusok megelőzésének lehetőségeiről és a transzatlanti együttműködés alternatív útjairól.

Nézőpontja szerint milyen szerepet játszott a NATO-bővítés abban, hogy ma Oroszország és a Nyugat közötti feszültség ilyen mértékben kiéleződött?

A „nyitott végű” NATO-bővítés – az EU keleti partnerségi programjával párhuzamosan – jelentős szerepet játszott abban, hogy felerősödtek a feszültségek Oroszország, az Egyesült Államok és Európa között.

Moszkva szemszögéből a NATO keleti terjeszkedése – különösen az 1999-es, az Oroszországgal és Kínával szövetséges Szerbia ellen indított koszovói légi háború után – megágyazott annak az elhúzódó, Eurázsiára kiterjedő orosz visszacsapásnak, amely Vlagyimir Putyin elnökségével 1999-től napjainkig tart. A koszovói háborút követte a balti államok NATO-csatlakozása 2004-ben, majd 2008-ban a szövetség ígéretet tett Ukrajnának, hogy valamikor a jövőben, egy meghatározatlan időpontban csatlakozhat a NATO-hoz. 2013–2014-ben az Európai Unió is tagságot kínált Kijevnek a „keleti partnerség” keretében annak ellenére, hogy 1994-ben Borisz Jelcin „vörös vonalként” határozta meg Bill Clinton amerikai elnöknek a balti államok és Ukrajna NATO-tagságát.

Idővel az a tény, hogy a kilencvenes évek közepétől 2008-ig nem sikerült – vagy nem is volt erre hajlandóság – Oroszországot bevonni egy együttműködésen alapuló európai biztonsági keretbe, amelyben a NATO és az EU is szerepet kapott volna, tovább mélyítette a kölcsönös bizalmatlanságot. Moszkva 2014-es krími annexiója, majd a 2022-es „különleges katonai művelet” Ukrajnában részben úgynevezett „megelőző imperialista” lépésként értelmezhető: a célja az volt, hogy megakadályozza a Kijevben kibontakozó EuroMajdan-mozgalmat abban, hogy a NATO-hoz és az EU-hoz csatlakozzon, és ezzel elmélyítse a nyugati szövetségek jelenlétét az Oroszország által saját befolyási és biztonsági övezetnek tekintett térségben.

A NATO- és EU-jelenlét az orosz határok közelében Moszkva szemében nem pusztán katonai „körülzárásnak” tűnik, hanem Oroszország státuszát és befolyását is kihívás elé állítja az egész eurázsiai térségben.

Lehetséges-e az Európai Unió és a NATO együttműködésének új modellje, amely jobban integrálná Oroszországot vagy legalábbis mérsékelné az ellenségeskedést?

Egy új, EU–NATO-együttműködésen alapuló modell elképzelhető, de ehhez radikálisan újra kellene gondolni a Moszkvával fennálló viszonyt. Egy ilyen modell csak akkor valósulhat meg, ha és amikor sikerül tárgyalásos úton fenntartható rendezést elérni az orosz–ukrán háborúban.

Jelenleg az Európai Unió rendkívül nehéz helyzetben van. Egyrészt fenyegetve érzi magát egy militarizálódó Oroszországtól, amely megtámadta Ukrajnát, és látszólag fenyegetést jelent a három balti államra, sőt akár más NATO- és EU-tagországokra is. Másrészt attól tart, hogy érdekeit az Egyesült Államok és a NATO nem feltétlenül fogják határozottan képviselni, tekintettel arra, hogy Washington stratégiai fókusza egyre inkább Kína és a tajvani helyzet felé tolódik, ami elvonhatja az amerikai figyelmet és erőforrásokat Európa védelméről.

Mindez azt jelenti, hogy Európának önállóbb védelmi képességeket kell kiépítenie, amelyek „különállóak, de nem teljesen elkülönültek” a NATO-tól, ez képezheti egy új együttműködési modell alapját. Ennek jegyében Németország és Lengyelország növeli katonai kapacitásait, Franciaország és az Egyesült Királyság közös nukleáris fegyvertervezésről tárgyal, miközben Franciaország azt is fontolgatja, hogy kiterjeszti nukleáris védőernyőjét Kelet-Európára.

A kockázat azonban az, hogy ez a védelmi megerősítés csak tovább fokozhatja az Egyesült Államok, Európa és Moszkva közötti politikai és katonai feszültségeket különösen akkor, ha nem születik hamarosan tartós megállapodás az ukrán–orosz háború lezárásáról, és azt nem követik új egyezmények a hagyományos, nukleáris és nem hagyományos (úgynevezett „hibrid”) fegyverzetek csökkentéséről, felszámolásáról, illetve egyéb bizalomépítő intézkedésekről.

Kritikus fontosságú lenne a New START egyezmény megújítása, amely 2026 februárjában jár le. Ennek hiányában az Egyesült Államok és Oroszország totális fegyverkezési versenybe sodródhat, amely az egész világra kihatna. Emellett az INF-egyezményt és más lehetséges új megállapodásokat (amelyek a drónok, a kiberműveletek és a mesterséges intelligencia hadászati alkalmazásának szabályozására jönnének létre) multilaterális formátumban, Kína, India, az európai államok és más szereplők bevonásával kellene megtárgyalni.

Összefoglalva: egy új EU–NATO együttműködési modell valóban létrejöhet, de hosszú távon ennek a modellnek a Moszkvával – sőt, adott esetben Kínával – való közeledést és stratégiai együttműködést is magában kell foglalnia.

Az ukrajnai háború kapcsán hogyan látja a konfliktus regionális és globális következményeit az Eurázsia-stratégiák és az Oroszország–Kína viszony perspektívájából?

Sok tekintetben az orosz–ukrán háború átrendezte az Egyesült Államok, Európa, Oroszország és egész Eurázsia geopolitikai viszonyait, és felgyorsította a globális erőviszonyok átrendeződését. A globális rendszer egyik oldalán az Egyesült Államok, a NATO és más amerikai szövetségek (mint az AUKUS és a QUAD), a másikon pedig Oroszország, Kína és szövetségeseik, köztük Fehéroroszország, Észak-Korea és Irán vannak.

Mint korábban említettem, a „nyitott végű” NATO-bővítés, valamint az 1999-es koszovói NATO-légi háború Szerbia ellen – amely Oroszország és Kína szövetségesének számított – meghatározó tényezők voltak abban, hogy Oroszország és Kína közelebb sodródott egymáshoz, és létrejött a „határok nélküli” („no limits”) stratégiai partnerség a 2001 és 2022 közötti időszakban. Mindkét ország alternatívát próbál kínálni a nyugati intézményekkel szemben, például a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) és a BRICS+ révén.

E folyamat eredményeként létrejött egy új orosz–kínai tengely, amely mind határozottabban kérdőjelezi meg az Egyesült Államok és Európa globális katonai fölényét, valamint politikai és gazdasági hegemóniáját. Ez a kihívás különösen érzékelhető Közép-Ázsiában, a Dél- és Kelet-kínai-tengereken (például Tajvan térségében), az Északi-sarkvidéken, de Latin-Amerikában (például Venezuelában) és Afrikában is, ahol számos ország semleges vagy orosz- és Kína-barát álláspontot képvisel.

Van-e realisztikus esély arra, hogy a Nyugat és Oroszország visszatérjen valamilyen – akár részleges – együttműködésre biztonsági kérdésekben? Milyen feltételekkel?

Még egy részleges amerikai és európai együttműködés Moszkvával biztonságpolitikai kérdésekben is radikális újragondolást igényelne az Egyesült Államok és Európa jelenlegi viszonyában. Ennek az újragondolásnak már most el kellene kezdődnie, és akkor lehetne megvalósítani, ha és amikor sikerülne tárgyalásos úton fenntartható rendezést elérni az orosz–ukrán háborúban. Még akkor is, ha ez a békemegállapodás sajnálatos módon akár azt is jelenthetné, hogy Ukrajna elveszíti területének mintegy 20 százalékát – hasonlóan Finnországhoz, amely a szovjet–finn háborúk után elveszítette Karéliát, Sallát és Petsamót. Egy ilyen békeszerződésben Kijev és Moszkva megállapodhatnának abban, hogy a területi szuverenitás kérdéseit a jövőben, a kapcsolatok javulása esetén újratárgyalják.

A következő lépés az lehetne, hogy Ukrajnát, Moldovát és Georgiát (sőt akár Örményországot is) formálisan semleges, el nem kötelezett államoknak nyilvánítsák, és mindhárom ország számára közös biztonsági garanciákat biztosítson az Egyesült Államok/NATO, az Európai Unió és Oroszország. Emellett nemzetközi, semleges békefenntartó erők telepítésére is szóba jöhetne azokban a vitatott térségekben, ahol ezt a helyzet indokolja.

Ezt a lépést közös amerikai–európai uniós–ukrán–orosz projekteknek kellene kísérniük az energia-, infrastrukturális és fenntartható fejlesztés területén, különös tekintettel a Fekete-tenger térségének hatalmas olaj-, gáz- és ritkaföldfém-készleteinek kiaknázására.

Ha sikerülne csökkenteni a feszültséget a NATO, az EU és Oroszország között a Balti-tenger térségében, és Kalinyingrád orosz katonai enklávé helyett nemzetközi kereskedelmi központtá válva összekötné a Sarkvidéki Selyemút (Polar Silk Road), Oroszország, Ukrajna és Észak-Európa gazdasági útvonalait, az döntő szerepet játszhatna abban, hogy Moszkvát fokozatosan pozitívabb viszonyra ösztönözze az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval. Ebben az esetben sikerülhetne helyreállítani a kölcsönös bizalmat, és minden fél elismerhetné a másik jogos biztonsági, politikai és gazdasági érdekeit.

A közép- és kelet-európai országok számára mi lehet az optimális stratégia a jelen helyzetben? Mit tanácsolna a magyar diplomáciának ilyen tekintetben?

A közép- és kelet-európai országok rendkívül kényes egyensúlyozási feladat előtt állnak, amikor az Egyesült Államokkal, a NATO-val, az Európai Unióval, Oroszországgal és Kínával ápolt kapcsolataikat kezelik.

Először is kulcsfontosságú fenntartani az „elrettentés és párbeszéd” („Deterrence and Dialogue”) megközelítést. Egyrészt minden országnak törekednie kell az amerikai és európai támogatásra az erős védelmi képességek fenntartásához. Másrészt, ahol lehetséges, támogatniuk kell a diplomáciai párbeszédet Oroszországgal és Kínával.

Magyarországnak különösen érdemes folytatnia fontos és pragmatikus hídépítő szerepét Európa és Oroszország között. Autonómabb pozícióját felhasználva ugyanis segítheti a párbeszédet az Egyesült Államok, Európa, Oroszország és Kína között, különösen az ukrajnai béke előmozdítása, valamint a közép-európai, a fekete-tengeri és a balkáni térségek fejlesztésének elősegítése érdekében.

Az úgynevezett „keystone state” stratégiájával összhangban Magyarországnak meg kell őriznie autonómiáját, miközben nyit Eurázsia felé, ugyanakkor törekednie kell arra, hogy ne ássa alá a NATO és az EU egységét azokban a kérdésekben, amelyeket e szervezetek alapvető biztonsági és védelmi ügyeknek tekintenek. Budapestnek például Ukrajna békéjéért, valamint a teljes régió stabilitásáért és fejlődéséért kell szót emelnie anélkül, hogy ez bármilyen módon az orosz katonai beavatkozás támogatásának tűnne. Kulcsfontosságú, hogy Magyarország összehangolja és javítsa az amerikai és az európai diplomácia együttműködését az orosz–ukrán konfliktus kezelésében, azzal a céllal, hogy fenntartható béke szülessen Ukrajna és az egész térség számára.

Ugyanakkor figyelembe véve Magyarország magas földgáz-, kőolaj- és nukleáris együttműködési függőségére Oroszországtól, valamint például a kínai közvetlen tőkebefektetésektől való függésére az elektromos járműiparban, fontos diverzifikálni és csökkenteni az energia-, pénzügyi, kereskedelmi és védelmi kitettséget bármely hatalommal szemben, ideértve Németországot, az Egyesült Államokat, Oroszországot és Kínát is. Közhely, de igaz: nem jó minden tojást egy kosárba tenni.

Végezetül a regionális együttműködés elengedhetetlen a diverzifikációhoz. A Visegrádi Együttműködés (V4), a Duna-menti Együttműködés (Danubian Compact), a Türk Államok Szervezete (OTS) és a Három Tenger Kezdeményezés (TSI) megerősítése mind hozzájárulhat a regionális stratégiák összehangolásához, és lehetővé teheti Magyarország, valamint a szomszédai számára az energia-, pénzügyi, kereskedelmi és védelmi függések szélesebb körű csökkentését.