A kizárólag modern és kortárs talján mesterekre koncentráló Farnesina-kollekció nem tévesztendő össze a Palazzo Farnesével, amelynek építésében Michelangelo működött közre, sem a Tevere túlsó partján lévő Villa Farnesinával, amelynek egyes freskóit maga Raffaello festette. Ám a nevét ugyanattól az ősi arisztokrata famíliától kapta, mivel 1959-ben az olasz Külügyminisztérium monumentális architektúrája az egykori Farnese-birtok területén épült fel. A hatalmas falfelületek díszítésére a hatvanas években kezdtek vásárolni nagyméretű kortárs itáliai alkotásokat, amelyek időközben olyan sikert arattak az ott dolgozók és külföldi diplomaták körében, hogy felmerült a házon kívüli bemutató gondolata. Az ötletet tett követte egy úgynevezett utazó gyűjtemény összeállítására, amelyhez magántulajdonból is kölcsönöztek fontos műveket. Az állandó kollekció egy teljes évszázadot ölel fel (Boccioni 1906-os művétől napjainkig), a vándortárlat viszont az utóbbi öt évtizedből válogatott össze száz alkotást.
A Farnesina-gyűjtemény világkörüli útja 2005-ben kezdődött Indiában, majd az európai turné következett. Most Budapesten az Olasz Intézet közreműködésével a Szépművészeti Múzeum a vendéglátója szeptember kilencedikéig. Bár a vándortárlat szerényen az Utazás az olasz művészetben 1950–1980 elnevezést kapta a szervezőktől, a valóságban sokkal többet nyújt annál, mint amennyit eredetileg ígér, mert a második világháború utáni évektől napjainkig is szép számmal prezentál alkotásokat. Amilyen bőséges a merítés időben, olyan széles a skála a képzőművészeti műfajok terén is: a festmények mellett grafikák, plasztikák, textíliák, kollázsok és nem utolsósorban nonstop videók láthatók. A realizmustól az absztrakcióig terjed a témakör, a két szélsőséges irányzaton belül pedig – a lehetőség szerint – valamennyi köztes stílusirányzat szerepet kapott, mint az amerikai pop-art hatását mutató római iskola vagy a talált tárgyakat felhasználó „szegényes művészet” (arta povera), az ezzel közeli rokonságban álló koncept-art, de szóhoz jutott még például a két világháború közötti modern izmusokból az expresszív törekvéseket felújító transzavantgárd vagy a világszerte divatos anakronizmus is.
A rendszerváltás előtt a magyar közönség főleg a baloldali világnézetű és figurális stílusú Renato Guttuso rendkívül sokoldalú munkásságát ismerhette meg a könyvkiadás közvetítésével. Itt most a festő, keramikus, szobrász, grafikus, díszlettervező, mennyezeti freskót készítő antifasiszta politikus és művészeti kritikus gazdag életművéből egyetlen olajkép ad ízelítőt. Az 1963-as Csendélet üveggel és lámpával négyzetméteres vászna azonban olyan markánsan szerkesztett és olyan frappánsan kontrasztos a vörös alapon, hogy szerény mérete ellenére is monumentálisan hat. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója a vernisszázs alkalmából emlékeztetett arra, hogy az utóbbi évtizedben több ízben is sor került a XX. századi olasz festészet meghatározó műveinek bemutatására a múzeumban. „Ezúttal az 1945 utáni olasz művészet tágabb spektrumát tárhatjuk a magyar közönség elé, hiszen Alberto Burri és a perforált képeivel világhírnevet szerzett Lucio Fontana művei mellett a természetes és mesterséges környezet tárgyainak felhasználásával enigmatikus tartalmakat közlő arte povera (Mario Merz, Giuseppe Penone) vagy a nyolcvanas évek hangsúlyosan individuális, expresszív festői nyelvű – a korszak magyar művészetére is jelentős hatást gyakorló – transzavantgárd (Sandro Chia, Enzo Cucchi, Mimmo Paladino) alkotásait is lehetőségünk nyílik bemutatni.”
Wagner István