A magyar műtárgyárverések elmaradhatatlan „sztárjai” a jellegzetes mustrákkal dekorált habán kerámiák, amelyek rendszerint csúcsáron cserélnek gazdát. Azt viszont szakmai berkekben is kevesen tudják, hogy világviszonylatban a legnagyobb ilyen közgyűjteménnyel az Iparművészeti Múzeum rendelkezik, és a magyar magánkollekciókat is a legjelentősebbek között tartják számon nemzetközi szinten. Most tucatnyi műgyűjtő fogott össze, hogy másfél száz válogatott példányt tárjon a nyilvánosság elé a múzeum november 25-éig látogatható kiállításán. A vendéglátó intézmény ezúttal szerényen a háttérben maradt, csak a legszükségesebb kiegészítéseket kölcsönözte, azonban adekvát helyszínként a frissen renovált Maksai termét bocsátotta a tárlat rendelkezésére, amelynek sarkában egy Besztercebányáról származó, monumentális habán cserépkályha pompázik az 1896-os múzeumavatás óta.
A magyar közönség negyed százada nem láthatott hasonló válogatást. A nívós felhozatalban tallózva a továbbiakban csak néhány érdekességet ragadunk ki. A legrégebbi műtárgy 1593-ból egy ónfedéllel ellátott füles korsó, a hasán fehér alapon körbefutó kobaltkék-antimonsárga-rézzöld virággirlanddal. (Európában csak Prágában, a Blazicek család tulajdonában őriznek még egy hasonló példányt.) Az IS monogram feltehetőleg Julius Salm báró nevét jelzi, aki akkoriban az osztrák–morva–magyar határ háromszögében fekvő birtokain menedéket adott a vallási meggyőződésük miatt svájci szülőföldjükről elüldözött protestáns német telepeseknek. Kuriózumnak számít egy fali víztartó medencével 1649-ből, amelyek azonos esztendőben készültek ugyan, de eredetileg nem tartoztak össze, ezt az egymástól eltérő díszítésük is bizonyítja. A legkisebb kiállítási tárgy egy 1654-es sótartó, amelynek ráadásul négyszögletes formája és kék alapon fehér-sárga-zöld virágmustrája is ritkaságnak számít. A „legek” sorában említhetjük még a legnagyobb kiállítási tárgyat, egy fedeles korsót 1678-ból, kék alapon gazdag díszítéssel. Ezzel ellentétben a legpuritánabb egy hófehér dísztál, amelynek peremén csak a megrendelő, Szelepcsényi György érsek címere és cirkalmas monogramja, valamint az 1662-es dátum szerepel. A dísztelenség szorosan összefügg a protestáns vallás minden cifraságot kerülő szellemével, ami a habánok munkásságát is erősen áthatja. Bár az arisztokrata vásárlók igényeihez kénytelenek voltak alkalmazkodni, de saját használatukra csak szigorú szabályok szerint dolgozhattak. A legzsúfoltabb festésű egy 1672-es korsó, amit a szakértők azzal magyaráznak, hogy ez a mester feltehetőleg családostól kivált a habán közösségből, ezért a merev előírásoktól való eltérést is megengedhette magának, életvitelében és munkásságában egyaránt.
Első pillantásra nem is látszik a külsején, hogy az egyik 1657-ből való korsó kettős falú, vagyis a belsejébe még egy másik, kisebb edényt építettek. A rejtett trükk nem dekorációs célokat szolgált, hanem praktikusat: a két fal közötti levegőréteg alkalmas a korsó tartalmának hőszigetelésére. Bár különféle mesterségek szimbólumait megörökítő céhkorsó több is akad a kiállításon – például a szabóké ollóval, vasalóval és tűpárnával vagy a kőműveseké kalapáccsal, vonalzókkal és vakolókanállal –, de céhtábla csak egy van, mégpedig a fazekasoké 1732-ből. Ritkaságát pusztán technikai okok magyarázzák: ilyen nagyméretű (60x64 centiméteres) kerámialapot nagyon nehéz kivitelezni repedések vagy vetemedés nélkül, így a szóban forgó példány a szó szoros és átvitt értelmében is igazi „mestermű”.
Wagner István