Mit keres a kredenc egy kulturális tárlaton? Nos, nemcsak a benne tárolt kávéskészlet és kenyérkosár vagy az asztali patika miatt került oda, hanem azért, hogy konkrét tárgyi atmoszférát teremtsen a hosszabb-rövidebb ideig Berlinben járt magyar művészek alkotásaihoz, a Hitler hatalomra jutása előtti periódusból: Major Henriknek Márai Sándort megörökítő ceruzarajzához a húszas esztendőkből vagy Weininger Andor Enteriőr virágcsendélettel című vegyes technikájú grafikai lapjához 1930 tájáról, amelyek közvetlen közelében függenek a falon. Kávéházi asztal mellett ülve böngészhetjük kényelmesen a korabeli beszámolók humoros és lírai szövegeit egyaránt. Egy kiragadott részlet Karinthy Frigyes Berlin eszik című 1912-es írásából: „Már a Bädeker is meglepett különös és ismeretlen pátoszával, amihez hasonlót csak Petőfi hazafias költeményeiben találtam eddig. Az Unter den Lindenen Aschingernek magának tizenkét Kartoffelpuffer-palotája, három saláta-palotája, négy Malz-Bräu-palotája és öt-hat virsli-palotája van, setét sörökkel, wer will des Stromes Hüter seyn?” Tihanyi Lajos így írt Bölöni Györgyhöz és nejéhez intézett levelében 1924-ben: „Néha sikerült remekeket főzök – paprikásat és majonézes halakat –, főleg sok salátát eszem. Nincs semminek igazi íze. Néha olyan büdös húst adnak, hogy az anyja istenit emlegetem a Teutonoknak – de megeszem.” A sikeres kalandregények szerzője, Rejtő Jenő a Centrum kávéházban vetette papírra 1927-ben ezeket a keserédes sorokat:
„Rendeltem egy kafe verkehrtet, ami itt az Eftiben magyar találmány. A magyarok gyomra tudniillik nem vette be sehogysem a német kávét, amely egy csésze feketéből és egy kis puttony tejszínből áll, ami beöntve a csészébe, kenőcsszerű sötétbarnasággal nyújtózik ide-oda a kávé tetején, tehát ugyanezt kértük megfordítva. Így született meg a kafe verkehrt, amit most már sok német is iszik mint érdekes egzotikumot, amely felkeltheti iránta a hölgyek figyelmét.” Végül a nosztalgikus tűnődésre hajlamos Márai Sándor Idegen emberek című 1930-as írásából egy tárgyilagos elismerés: „Berlin türelmes volt s a német elnézés, jóindulat, az az iparkodás, mellyel az idegent megérteni, nem pedig asszimilálni igyekeztek, módot adott az idegennek arra, hogy a maga formája szerint megmaradjon idegennek és legyen boldog isten nevében.”
Jómagam közvetlenül a rendszerváltás után dolgozhattam fél évtizeden át a porosz metropolisban, és miközben – Rejtővel egyetértve – némi kajánsággal vegyes malíciával konstatálhattam, hogy a germán kávé hat évtizedes késedelemmel jottányival sem lett jobb, teljesen igazat kell adnom Márainak a németek toleranciáját illetően – a franciákkal éles ellentétben – a nyelvismeret fokát olykor érdemtelenül feldicsérő bátorítástól kezdve a magyarok szerepvállalásának unos-untalan emlegetéséig a vasfüggöny lebontásában éppúgy, mint ennek következményeként a kettészakított ország és a fallal szétválasztott főváros újraegyesítésében. Őszintén bevallom, éppen ezért én személyes nosztalgiázással látogattam meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Nekünk ma Berlin a Párisunk kiállítását, amely olyan sokrétű és gazdag, hogy háromszor is vissza kellett térnem, amíg minden zegét-zugát részletesen áttanulmányozhattam. Nem csoda, hiszen a múzeum saját anyagának eddig még sosem látott kincsei mellett nyolc társintézmény tulajdonából kölcsönzött hétköznapi tárgyakat, alkalmi műveket és remekbe sikerült alkotásokat láthatunk a szeptember elsejéig látható tárlaton.
A legendás Sturm Galéria például nemcsak a német, hanem a magyar művészettörténetbe is kitörölhetetlenül beírta nevét olyan emigráns avantgárd mestereink világhírre segítésével, mint például a sokoldalú tehetségű Kassák Lajos, a fotósnak is kiváló Moholy-Nagy László, a grafikusként, festőként és szobrászként egyaránt megnyilvánuló Mattis-Teutsch János, a főleg piktúrában jeleskedő Scheiber Hugó, Tihanyi Lajos vagy Bernáth Aurél. Ennél is terjedelmesebb az írók, műfordítók, újságírók lajstroma: a mecénási szerepet Berlinben és Budapesten párhuzamosan betöltő Hatvany Lajostól kezdve Bíró Lajos, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Déry Tibor, Rejtő Jenő, Keresztury Dezső, Mohácsi Jenő vagy Horváth Henrik révén, amelyet a színházi és filmes szakemberek tovább gazdagítanak: Molnár Ferenctől Lengyel Menyhérten át Balázs Béláig. A kortársak visszaemlékezései szerint az UFA-filmstúdiókban dolgozó félezer embernek legalább a fele magyar volt, ebbe a librettószerzőktől, rendezőktől, filmdíváktól az operatőrökig, műszaki személyzetig és a statisztákig sokan beletartoztak. A német birodalmi főváros színpadain és stúdióiban sorozatosan sikert aratott magyar vendégsztárok is külön részleget kaptak a tárlaton: Beregi Oszkár, Fedák Sári, Darvas Lili, Rökk Marika és Turay Ida – miközben nonstop vetítés is folyik az olyan kultikussá vált alkotásokból, mint Ruttmann rendezésében a Berlin, egy nagyváros szimfóniája, Fritz Langtól a legendás Dr. Mabuse – Beregi Oszkárral a címszerepben – és a divatos német havasi filmek sorozatából a misztikus Kék fény – a négy éve százegy évesen elhunyt Leni Riefenstahllal a főszerepben, aki akkoriban még nem volt Hitler kegyeltje, és az időközben Moszkvába emigrált Balázs Béla társrendező nevét sem törölték a premieren a főcímlistáról, csak később.
Wagner István