Budapesttel a végállomásához érkezett az a nagyszabású, nemzetközi összefogással létrejött kiállítás, amely két esztendeje járja Európát. Német földön Bonn és München adott neki helyszínt, Ausztriában Schallaburg vára, majd Isztambulban időzött, most pedig a Magyar Nemzeti Múzeum második emeleti termeiben vendégeskedik szeptember másodikáig. A Dzsingisz kán és öröksége bemutatójának megrendezésére egyrészt az adott apropót, hogy a mongolok tavaly ünnepelték a birodalom alapításának 800. évfordulóját, másrészt Mongóliában jelenleg három nagy ásatás folyik francia, német és török szakemberek irányításával, és az új feltárások legérdekesebb leleteit is a nemzetközi közönség elé tárják. A tizenhat mongol és tíz európai gyűjteményből kölcsönzött, félezernél is több műtárgy a VII. századtól a XX. századig terjedő periódusból ad ízelítőt, és értékükről hozzávetőleges fogalmat alkothatunk abból, hogy a magyar állam csaknem 3,5 milliárd forintos garanciát vállalt a tárlat idejére.
A mennyiségi és minőségi téren egyaránt reprezentatív bemutatóra a koronát – a szó szoros és átvitt értelmében – az az aranydiadém teszi fel, amelyet rubinokkal és más ékkövekkel raktak ki, közepén madárábrázolással. A VIII. századi fejdísz a tudósok szerint a türk birodalom rettegett kagánjának, Bilgének lehetett legfontosabb hatalmi szimbóluma, mert az ő halotti emlékhelyén találták. A vitrinben körülötte arany ékszerek (gyűrűk, fülbevalók, tűk és övveretek) mellett aranyozott ezüstedények együttese és egy szarvas kisplasztikája látható. Egy másik tárlóban tegez nyírfakéregből, nyílvesszők fából, tollból és ínből, lószerszámok vasból és csontból, kocsitöredék fából és kerékküllő fémből. Párizsból érkezett egy felnyergelt ló kisszobra csengővel, amely festett agyagból készült az V–VI. században, a jelenleg Kínához tartozó Belső-Mongol Autonóm Tartomány területén. Mellette müncheni kölcsönzés a VIII–IX. századi, főnixfejes kancsó a kínai Tang-dinasztia korából. Ezzel egyidős Kül-Tegin márványból faragott szoborfeje Ulánbátor egyik múzeumából.
Egész üvegfalat töltenek meg több sorban a fogadalmi táblák és sztúpák égetett vagy égetetlen agyagból, a Karakorum vidékéről, a XII–XIII. századból. (A magyar látogatót már akarva-akaratlan is a tatárjárásra emlékezteti ez a periódus, amelyről egyébként külön szatelitkiállítás nyílt az alagsorban, kizárólag magyar szervezésben.) És valóban, felbukkannak a harci felszerelések a korabeli mongol birodalomból: sisak és szablya vasból, páncéling bőr kombinációval, illetve a későbbi századokból páncélzat is vaslemezekből összeállítva. Érdekes a nyakban függő medálra emlékeztető, kerek bronz relief mint úti okmány, akárcsak a parázstartó vagy tömjénégető kovácsoltvasból. És itt áttérünk a békés hétköznapokra, azoknak is olyannyira törékeny használati tárgyaira, mint a kalligráfia-feliratos vagy virágmustrás porcelán és kő-agyag teáscsészék, tányérok és füles tálak vagy fedeles fazekak, a perzsa mintás iráni csempékről nem is szólva. Amennyire robusztus és méretre is meghökkentő a kőből faragott karakorumi óriási teknőc, annyira filigrán, mint egy félméteres porcelán csipkecsoda a tárlat másik „sztárja”, az ülő Guanjin-istenség „gótikusan” nyújtott és elegáns alakja. Ez a Kubláj kán által 1272-ben alapított kínai Juan-dinasztia korából való, amely a párizsi Guimet kelet-ázsiai művészeti múzeum féltve őrzött kincse, csupán ennek biztosítási értéke eléri a 200 millió forintot. Természetesen a közismertebb, aranyozott bronz Buddha-variánsokból is bőséges kollekció fogadja a látogatót. Már a XIX–XX. századot idézi a hagyományos népi hangszerek csoportja, a téglalap alakú fatesttel és lószőr húrokkal működő „lófejhegedűtől” a fából és kígyóbőrből kombinált pengetőn át a bambuszfuvoláig.
Wagner István