A hetvenes évek derekán ismertem meg őt, amikor Dunaújvárosból időnként fellátogatott Budapestre. Ilyenkor ügyes-bajos dolgainak intézése közben, amikor csak tehette, mindig benézett a Magyar Nemzeti Galériába. Jó emlékek fűzték ezekhez a falakhoz, mert itt rendezték 1970-es egyéni tárlatát, ami komoly megbecsülést jelentett. Az intézmény akkor még a Kossuth téren székelt, az egykori Kúria épületében, ahol most a Néprajzi Múzeum működik. Kajári Gyulát (1926–1995) egyesek nehezen elviselhető embernek tartották, pedig csak nyers modorú, szókimondóan őszinte ember volt, de akiket kedvelt, azokhoz következetesen ragaszkodott.
Kemény fából faragták, és sanyarú sorsa is tovább edzette, testileg-lelkileg egyaránt. Napszámos anyja gyerekkorában lelencházba adta, egyik nevelőszülőtől a másikig hányódott, a mezei munkában egyik lábára életre szólóan megsántult. De a rosszat is jóra fordította: a kórházban fedezték fel rajzkészségét, így került később a herendi porcelángyárba vésnöktanoncnak, majd a „fényes szelek” nemzedékével jutott diplomához. Mintha szegényparaszti őseinek többgenerációs hátrányát szerette volna egymagában pótolni, olthatatlan tudásszomjában egyik könyvet a másik után falta. Olvasmányélményeinek rajzos „lecsapódásait” mostani budapesti tárlatán olyan nagyságok portrésorozatában követhetjük végig, mint az európai kultúrkörből Dante, Luther, Beethoven, Hölderlin, Ulrich von Hutten vagy Herder arcképe. Utóbbihoz idézetet is mellékelt 1985-ben, mintha előre megérezte volna az 1989-es lipcsei tömegtüntetések jelszavát („Wir sind ein Volk!”), amelynek nyomán újra egyesült az az ország, amelynek keleti felén 1954-ben NDK-s tanulmányúton járt: „...mindenkiben fel kell ébresztenünk azt a nagy érzést, hogy egy nép vagyunk, egy hazában, egy nyelvvel”. A Hamilton Aulich Art Galéria május 24-éig tartó emlékkiállításán a magyar művelődési élet is képviselteti magát a külön benyílókban – a fejekhez fűzött idézetekkel együtt – Batsányiné Baumberg Gabriellától Széchenyin, Vajda Jánoson vagy József Attilán át Kodály Zoltánig. Bár idén az utóbbi emlékévét üljük, nekem most mégis „a legnagyobb magyar” néhai mondása tűnik megszívlelendőnek: „csak nemesedés és Magyarország üdve legyen a cél, mely minket egyesít”.
Amilyen erős volt Kajári karaktere, olyan erőteljesek figurális kompozíciói is. Korai, 1967-es gyerekábrázolásán sem találunk semmi negédeset, éppen olyan lendületesen rajzolt, mint az 1976-os Számvetés idején, az előtérben fejét tenyerébe támasztó idős férfival, mögötte pedig hallgatagon álldogáló öreg parasztasszonnyal. Ezek a szénnel vagy keményebb fekete krétával, de mindig széles nyomvonalak és éles vonások kontrasztjaival megrajzolt, első és felületes pillantásra kibogozhatatlannak tűnő „kontúrgubancok” uralkodnak el az emberalak nélküli, jellegzetes alföldi tájrészleteken is, amelyeken olyan visszatérő motívumokat variál, mint az öreg fa, a rogyadozó falusi épület, az égre meredő gémeskút, a varjúraj vagy a gömbölyű szénaboglya. Ám élete vége felé, a kilencvenes években szinte kisimulnak a rajzos nyomvonalak a magányos vagy páros, ülő és fekvő női aktok testén, amelyek az asszonyi szépség olyan erőteljes dicséretei, mintha vésővel kőszoborba faragta volna.
Az igazi meglepetés viszont a galéria alagsorában vár a látogatóra, ahol a színes krétával készült lapok között még a relatíve monokróm példányok is szinte izzanak, máskor meg a kolorit kontrasztja fokozza a drámai összhatást. Miközben a Tél 1973-as szőnyegterve ezüstfehér és fekete ellentétére épül, az 1977-es Ősz sápadt sárga tónusban marad, az 1980-as Mártélyi alkonyat tűzpirosban lángol, az 1985-ös Mindszenti határ pedig indigókék egével hökkenti meg a nézőt, mintegy frappáns záróakkordként. Szuromi Pál Fekete izzásban című, a kiállításra frissen megjelent monográfiája a markáns oeuvre adekvát összefoglalása.
Wagner István