A művészet arca – a művészek arca elnevezéssel jubileumi kiállítás látható június 25-éig a Kogart Ház termeiben, abból az alkalomból, hogy fél évszázados születésnapját ünnepli idén a Magyar Nemzeti Galéria. Az utóbbi két évszázad magyar képzőművészetéből válogattak össze százötven képet és félszáz plasztikát saját tulajdonukból, amelyeknek közös vonása, hogy a művészek önmagukat vagy egymást örökítették meg – hol egyedül, hol pedig családtagjaikkal vagy kollégáikkal és baráti körben. Miközben ezeket a portrékat figyeljük, a hajviseleti, öltözködési divatok váltakozása és a festészeti stílusok fejlődése mellett akarva-akaratlanul elvonul előttünk kétszáz esztendő viharos történelme, az azt kísérő társadalmi és kulturális átalakulásokkal egyetemben. Számomra viszont a legérdekesebbnek az tűnt ezen a reprezentatív tárlaton, amikor esetenként a kép síkján és a mellé helyezett, háromdimenziós szoborban mérhető össze ugyanannak az ábrázolt személynek a testi-lelki megjelenítése.
A teljesség igénye nélkül említhetjük például Lotz Károly sallangmentes vörös sapkás önarcképét az 1870-es évek elejéről és Stróbl Alajos 1884-ből való, kissé patetikusan mintázott terrakotta- büsztjét róla, lobogó szalagcsokorral nyakában és kigombolt kabátján átvetett pelerinnel. Ezzel nagyjából egy időben, hasonló modorban öntötte bronzba Zala György Benczúr Gyula portréját, az akadémikus festészet idős mestere pedig díszmagyarban és mellén kitüntetésekkel pózolt saját magának olajképén, az első világháború kitörése idején, mintha megérezte volna, hogy egy korszak végképp lezárul. „A mon excellent ami”, vagyis kiváló barátomnak dedikálta Munkácsy Mihály Párizsban 1881-es, meglepően friss modorú önarcképét, és negyed századdal később legalább ilyen sommásan simította agyagba Pásztor János a festőfejedelem bozontos hajú, szakállas-bajuszos fejét. Még érdekesebb, mert kétszeresen idegen „tükörben” állították elénk az ősz Szinyei Merse Pál félalakját, mégis szinte egy az egyben azonos, mert ráadásul egyaránt az 1910-es években készült róla Ferenczy Károly nagyvonalú vászna és Ligeti Miklós lényegre törő fehér márványa. A gazdagon illusztrált, magyar és angol nyelvű tárlatkísérő katalógusban is „szembesítették egymással” Ligetinek a múlt század fordulóján bronzba öntött büsztjét Rippl-Rónai Józsefről, illetve a kaposvári mester negyed századdal későbbi, vörös sapkás és sálas pasztellképét önmagáról. A közbeeső időszakból való Lányi Dezső lágy vonalú, festett gipsz karikatúrája is az idős festőről.
Szinte igazolványfotónak is beillik Bernáth Aurél félalakos, mereven szembenéző önábrázolása, állig begombolt zöld ingben és festőköpenyben az állvány előtt és Pátzay Pál naturalisztikusan sima felületű terrakotta mellszobra – öltönyben, nyakkendőben – szintén őróla. Érdekes ezekkel összevetni festőként és szobrászként egyformán tehetséges kortársunk, Benedek György kései reagálását 1984-ből, amikor a vésőnek ellenálló bazaltból egy meglepően lágy felületű büsztöt készített Bernáth előrehajló fejéről, gondterhelt homlokráncokkal és keserűen összeszorított szájjal – és ezzel korántsem teljes a felsorolás.
Wagner István