Szergej Eisenstein veleszületett rajzkészségét apjától örökölte, aki Riga főépítésze volt és szecessziós vonalvezetésű bérpalotái ma is láthatók a baltikumi város főutcáján. A lett metropolis akkoriban a cári birodalomhoz tartozott, ő pedig eloroszosodott német zsidó család egyetlen gyermeke volt. Felnőtt korában, kétéves külföldi tanulmányútján előbb Berlinben és Párizsban dolgozott, majd Amerikában New Yorkba és Mexikóba is eljutott. Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy rajzain hol latin betűs francia vagy angol feliratokra, hol pedig cirill betűs orosz jegyzetekre bukkanunk. Ezek konkrét mivoltukban is jelképezik áttételesen a polihisztor mester kozmopolita alapállását, univerzális tehetségének nemzetközi jellegét.
Eisenstein (1898–1948) előbb mérnöknek készült a szentpétervári főiskolán, később rendezést tanult a jó nevű Vszevolod Meierhold oldalán és filmezést Lev Kulesovnál. A húszas évek elején a Proletkult Első Munkásszínházában avantgárd darabokat rendezett, amelyekhez a díszleteket és a jelmezeket is maga tervezte, ezzel párhuzamosan pedig művészetelmélettel is foglalkozott. 1924-től véglegesen áttért a filmezésre, világhírű művei közül a Patyomkin páncélos, az Alekszandr Nyevszkijnek emléket állító Jégmezők lovagja és a Rettegett Iván a legismertebb. Azt viszont sokkal kevesebben tudják, hogy gyermekéveitől korai haláláig úgyszólván egyfolytában rajzolt, ráadásul teljesen profi színvonalon. Iskolásként politikai karikatúrákat készített, rendezőként színpadi terveket és kosztümöket vázolt fel, filmesként pedig így irányította színészeit és a stáb többi tagját. De rajzolt munkamegbeszélés közben vagy kávéházi társaságban, író- és vágóasztalánál, utazásain és kórházi ápolása alatt, naplóvezetés és levelezés helyett. Mindig, mindenütt, mindenkinek, minden keze ügyébe kerülő papírra rögtönzött skicceket vetett: kitépett noteszcetliktől könyvek margóján át a szabályos rajzlapokig, gépelt iratoktól az újságoldalig, csomagolópapírtól a szalvétaszegélyig. Legkedveltebb rajzeszköze a fekete és színes ceruza volt, de szívesen használta a tollat és jól boldogult a gouache-festékbe mártott ecsettel is. Legalább ilyen sokféle a stílusa is: a lírai vallomástól a száraz szakmai utasításig vagy a plakatív „agitproptól” a karikatúráig, továbbá az érzelmes magánéleti jelenetektől a pornográfiát súroló erotikáig.
A politikai áthallások mellett ez utóbbi is oka volt annak, hogy szókimondó kitárulkozásait nemcsak a vaskalapos sztálini diktatúra alatt kellett csukott dossziékban és zárt fiókokban rejtegetni – mind a szerző, mind pedig a címzett közös és jól felfogott érdekében, hiszen ilyen „eltévelyedésekért” akkoriban akár börtön is járt –, hanem az újabb generációkra öröklődött „családi kincseket” még a peresztrojka jóval felszabadultabb periódusában is féltve őrizgették az utódok. A nemzedéki beidegződéseket csak az utóbbi esztendők oldották fel, és egyre újabb források nyílnak meg a kutatók és a nyilvánosság előtt. Ezek közé tartozik az a csaknem száz rajzból álló kollekció is, amelyet Budapesten a múlt heti nemzetközi könyvvásárra jelentetett meg a Kossuth Kiadó Szergej Eisenstein: A rajzoló rendező címmel, Geréb Anna összeállításában és kísérő szövegével. Szintén ő a kurátora a Budapest Galéria óbudai kiállítóházában május 13-áig látogatható tárlatnak, amelyen Eisenstein, a kinemato-grafikus elnevezéssel az eredeti rajzlapok kerültek az érdeklődők elé, a jelenlegi tulajdonosok (Szvetlana Zsarova-Akcsurina és Rauf Akcsurin) jóvoltából. Ők az évtizedeken át dugdosott vaskos mappát nagynénjüktől örökölték, aki Eisenstein jobbkeze és jó barátja volt. Ligyija Naumova (lánynevén Zsarova) jelmeztervező híres művészdinasztiában élt, ugyanis férje, Alekszandr Naumov neves festő és filmplakáttervező volt, testvére pedig az a Mihail Zsarov színész, aki a Rettegett Ivánban a gátlástalan hóhért, Maljutát alakította – mint Sztálin és a hírhedt belügyi főnök, Berija nyíltan bevallott történelmi előképe és a véres páros titkolt filmbéli alteregója.
Wagner István