A romokon az újrakezdés eufóriáját élte a magyar főváros a második világégés utáni esztendőkben. Ekkoriban dolgozott a lassan éledő vendéglátóhelyeken egy tehetséges fiatal alkotó, Wittman Rezső, aki az olaszosan hangzó Gatto Nero művésznevet vette fel. Torzított portréin korabeli politikusok és közéleti személyiségek, laptulajdonosok és újságírók, képzőművészek és színészek tűntek fel hosszú sorban. Első egyéni kiállítását 1947-ben rendezte a Kossuth Lajos utcában székelő Szalmássy Galériában, amelynek vernisszázsán a rajzoló jó barátja, Tersánszky Józsi Jenő író mondott megnyitó beszédet. Akkoriban írta róla a napi sajtó: „Gatto Nero rajzainak modelljeit nemcsak hogy megismerhetjük, de a művész segítségével meg is találjuk azt a torzító vonást, amely minden emberi arcban él és amely lehetővé teszi néha az életben, hogy őszintén nevethessünk”. Törzshelyének a körúti Művész kávéház vagy az Operett eszpresszó számított a Nagymező utcában. Ez utóbbinak falait díszítették három évtizeden át azok a színes pasztellképek, amelyeket 1979-ben a Belvárosi Vendéglátóipari Vállalat a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak adományozott. Most ez az intézmény május 21-ig látogatható kamaratárlaton mutatja be a mai érdeklődőknek a hat évtizeddel ezelőtti sztárok tarkabarka lajstromát.
Nemcsak egykori, színpadi szerepeik alapján emlékezhetnek rájuk a korosabb rajongók, hanem a fiatalabb nemzedékek is messziről felismerhetik karakteres vonásaikat az időnként ismét műsorra tűzött régebbi magyar filmek és televíziós felvételek segítségével. Ajtay Andor és Bilicsi Tivadar mellett Greguss Zoltán és Kamarás Gyula vagy Gozmány György portréja függ a falon olyan primadonna mellett, mint a pályája delelőjén elhunyt Németh Marika és a külföldi emigrációból hazatérve, időskorában is kamera elé állott Murányi Lili. Az énekes-táncosként egyaránt sikeres egykori revügörl, Csikós Rózsi a két világháború közötti filmek ünnepelt dívájához illően, bozontos szőrű fekete kutyájával pózolt a művész előtt. A rendkívül sokoldalú és ezért megérdemelten népszerű Tolnay Klárit talán senkinek sem kell külön bemutatni, akinek civil lénye is bölcs élettapasztalatot és kiegyensúlyozott derűt árasztott. Külön élményt jelentenek azok a karikatúrák, amelyekhez írásbeli kommentárt is fűztek az ábrázolt személyek. Így például a korosodó Dénes György őszintén elismerte: „Sajnos, ez így van”, míg Ráday Imre a szerepeiből is ismert udvarias úriemberként reagált az idealizálásra: „Köszönöm a jóindulatot.” A bohém világban közismerten nagy mókamesternek tartott Kiss Manyi szája a rajzon is füléig ér a nevetéstől, akárcsak az életben, és szinte halljuk vékonyka, fátyolos hangját, amint gyerekesen kényeskedve selypegi: „Jaaaj de szép a Manyika”. A pár éve elhunyt, matuzsálemi kort megért Turay Idának sem kellett a szomszédba mennie kölcsönért, amikor humorról volt szó. Talán ő mondható a legszellemesebbnek, amikor kettős éllel rótta jogos kérdését a túlságosan nagy állúra sikeredett portréja alá, az egykori rendőrminiszter közismert kijelentését parafrazálva: „Az állam én vagyok?”. Végül Ruttkay Éva egy szigorú tanárnő szerepébe bújva osztályozta csillagos egyesre a rajzbéli „dolgozatot”: „Láttam: 1*”, pedig az éles szemű művész szinte minden vonást és arcrészletet eltorzított rajta, amit csak lehetett.
Wagner István