Mintha szándékosan gördítene akadályokat maga elé a hatvanas éveiben járó Szüts Miklós festőművész. A lehető legkevésbé látványos külvárosi témák kiválasztása mellett – villamosdepó, garázs, alagút, sínpárok, hidak vagy lakóblokkok – az emberi figurák ábrázolását is következetesen mellőzi, pedig azok legalább némi életet és mozgalmasságot vihetnének a kísérteties, ingerszegény környezetbe. A koloritja pedig szinte kizárólag a szürkék árnyalataira szorítkozik. Ez még akkor is elgondolkodtató, ha tudjuk, hogy hosszú évtizedek óta azonos színvonalon műveli a piktúrával párhuzamosan a fotográfiát is. Márpedig a fotósok közismerten kedvelik a borongós időjárást, a felhők mögül megtörten felderengő szűrt fényt, mert ezek eredményezik a kész fényképen a legfinomabb nüánszokat, minden ellenkező hiedelemmel és a ragyogó napsütés éles fény-árnyék kontrasztjaival ellentétben.
Városi tájképek címmel most a budapesti Hamilton Aulich Art Galériában látható április 13-áig Szüts Miklós egyéni kiállítása az ezredforduló utáni terméséből. A 2000-ből való Városmajori utca sarkán egy hosszú árnyékot vető lámpaoszlop és néhány szokványos forgalmi jelzőtábla a „főszereplő”. A képkivágás tipikusan fotósra vall, a megoldás csehovi líraisága viszont hamisítatlanul festői. A Rue pavée (kövezett utca) 2002-ből már némi derengést varázsol a vászonra, a következő esztendőből való Ősz pedig – a szabályt erősítő kivételként – kizárólag drapp árnyalatokból áll össze. A 2004-es Toscana annyiban hű korábbi önmagához, hogy egy félreeső falusi mellékutat ábrázol, szabálytalanul szétszórt villanyoszlopokkal az alkonyati félhomályban, de a sötét árnyakba mélykék és narancs tónusok vegyülnek. Az Aluljáró barátságtalan sivárságában neoncső áraszt rideg fehér derengést, mintha kórházi autopszián lennénk. A tavalyi Duna-part novemberben legalább az előtér közúti forgalmának sötét sziluettjei mögött széles panorámát nyit a Citadella távolban felsejlő foltjára, némi lélegzetvételhez juttatva a szemlélőt. Az idei keltezésű Karolina úti vihar címadása is önmagáért beszél az alant vonuló fekete felhők baljós gomolygásáról, a szintén 2007-ben készült Felszab tér játékos elnevezése feloldást hoz a néző számára a Klotild-paloták ismerős kontúrjaival és a dekoratív templomtoronnyal a világos láthatáron, még akkor is, ha az előtér járdaszéli védőkerítése és az aluljáró sötétlő pereme barikádnak tűnhet.
Ezt az önkorlátozó tárlatot járva, mindennek ellenére az volt a végkövetkeztetésem, hogy vérbeli mesterrel van dolgunk, aki „szabadon választott gyakorlatként” hajtja végre a zsákban futás nehéz produkcióját, mert úgy érzi, hogy ezzel tartozik elsősorban önmagának, másrészt annak az igényes műbarátnak is, aki képes értékelni ezt a puritán piktúrát. Művei nem véletlenül kerültek jelentős magángyűjteményeken kívül közgyűjtemények egész sorának állandó anyagába, a fővárosi Kiscelli Múzeumba, a Magyar Nemzeti Galériába, Szentendrére, Egerbe, Debrecenbe, Székesfehérvárra, Győrbe, Pannonhalmára vagy Pécsre, az óceánon túl pedig Kanadában a Carleton University Art Gallery tulajdonába.
Wagner István