A hetvenéves Jakobovits Miklós festőművész hűséges típus: idestova fél évszázada él a Pece-parti Párizsban, ahogy Ady nevezte annak idején Nagyváradot. Friss diplomásként érkezett és azóta műtermet is csak egyszer cserélt. Azt is akkor, amikor – negyven évvel ezelőtt – feleségül vette Sárközy Márta keramikusművészt, akivel azóta is boldogan él. Nagyjából egykorú művészettörténészként sokszor megfordultam régi legénylakásán, a századfordulós főutcai bérpalota legfelső emeletén. Úgy rémlik, hogy a tágas műteremben télen-nyáron egyformán hideg volt, de a levegő rögtön melegedni kezdett, ahogy a fiatal alkotó sorra előszedegette legújabb képeit és közben a színek illatáról, zamatáról, kisugárzásáról beszélt. Tőle tanultam meg életre szólóan azt, hogy a valódi festmény nem egyszerűen csak festékkel készül, mert a vérbeli piktúrában ennél sokkal többről van szó. Szerencsére, amilyen komolyan veszi hivatását, olyan jó a humorérzéke is, és ebben remek társra talált feleségében, akinek korongolt tárgyai és figurái természetes derűt árasztanak. Javarészt a fazekasmunkához nélkülözhetetlen égetőkemence miatt költöztek annak idején az Apolló-palota padlásszobájából egy földszintes, régi, kertes házba, amely repkénnyel befuttatott homlokzatával afféle mesebeli lakként él mindmáig az emlékezetemben.
Jakobovits Miklós festői fejlődését tekintve is hűséges típus. Bár pályafutása kezdetén még gyakoriak voltak a próbabábuvá stilizált groteszk figurák – és ebben nem kímélte az egykori diktátort sem, hasán átkötött széles trikolórral, amelyhez annak idején az irónia mellett nem kevés bátorság is kellett –, de az évtizedek folyamán az ősi civilizációk utókorra maradt agyagvárosait vagy a néhai uralkodók és főpapok monumentális palotáinak pompás díszkapuit is úgy ültette át a festészet nyelvére, hogy a felületi arany és ezüst máz alól is előbukkan az eredeti alapanyag, a föld. Az időközben eltelt esztendők során természetesen neki is volt ilyen vagy olyan domináns színbeli periódusa, és ez a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermeit járva hamar ki is derül. Az április elsejéig nyitva tartó, az Idő és csend címmel rendezett tárlatára negyven képet válogatott, amelyek láthatólag arra hivatottak, hogy a sokféleséget is felvillantsák a látszólagos állandóságban. Nem is történhetett ez másként, hiszen egy fejlődőképes alkotó állandóan változik, akárcsak a környezete. Ráadásul a művészházaspár mindmáig szinte gyermeki érdeklődéssel bámul a világra, és csillapíthatatlan kíváncsiságuk kielégítésére beutazták kontinensünket, Spanyolhontól Jakobovits őseinek földjéig, Örményországig, azután Grúziáig és a görög szigetvilágig.
A képeken vagy rövidebb sorozatokon lecsapódott külföldi látványok mégsem kaptak utólag konkrét címeket – teljes joggal –, hiszen helynevekhez köthető felszínes úti élményeknél sokkal mélyebbek lettek ezek a „lelki tájaknak” is nevezhető festői víziók. Vannak itt komor sziklaszirteket idéző szürkék és felhők alól felbukkanó égszínkékek éppúgy, mint a földszínek minden lehetséges árnyalata. Aztán a lilák kavalkádja a törékeny tavaszi kikericstől a testes őszi padlizsánig, meg a lassan kialvó tábortüzek, felgyújtott ókori városok zsarátnokának megannyi vöröslő átmenete. Mindezekhez társulnak még az alapra rétegesen rárakott kollázsrészletek, aztán a sötétre patinázott tónusok ellentéteként a nemes fémszínek csillogása a felszínen. A tudat alatti feszültséget az adja, hogy miközben a festő teljesen korunk gyermeke a választott alapanyagaiban és alkalmazott technikai eljárásaiban, ugyanakkor áttételesen sugallt témafelvetése és sajátos megoldásainak végső kicsengése az ásatásokban feltárt távoli kultúrák „örök emberi” fertályaira repítenek bennünket, mert a képek felszabadítják a figyelmes szemlélő fantáziáját.
A rangidős nagyváradi mester így fogalmazza meg őszintén művészi hitvallását: „Vágyam az, hogy az idő és a szín rétegein keresztül időtlenné tegyem a felületet, mely érezhetően sugározza a szín impulzusait, megszelídítve a sors öntörvényű agresszivitását is. Ez a bizarr vágy, mely mellőz minden felszínes hatást, az égő színeket, a festői effektusokat, mégis festői hiúsággal telített, hisz csendes sugárzásán keresztül mételyezni, nyomatékosan hatni akar. Ilyenformán talán azt mondhatom, képeim nem agresszíven égnek és lobognak, hanem megbízhatóan izzanak. Ez az izzás – úgy érzem – korunkban, a lelkileg kiüresedett korban a humánum izzását is jelentheti, azt a nyugodt szigetet, melyre kiábrándult korunkban lelkeinknek szüksége van.”
Wagner István