A közvéleményben csak a ragyogás él történelmi piktúránk nagy alakja, Madarász Viktor (1830–1917) nevével kapcsolatban, pedig élete alkonya sötét árnyékban telt el. A dicsőség talán azért szegődött emlékéhez, mert másfél évtizedig a fény városában, Párizsban élt, és 1861-ben ő volt az első magyar festő – sőt, párját ritkította az egész Osztrák–Magyar Monarchia vonatkozásában is –, aki elnyerte a párizsi szalon nagy aranyérmét Hunyadi László siratása című képével, amelyet 1859-ben festett és jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható. Népszerűségét az is tovább fokozta, hogy az 1870-es években történt hazatelepülése után készült Petőfi halála című patetikus kompozícióját – amelyen a költő saját vérével a hazám szót írja a szülőföld porába – a hivatalosság és a szakkritika fanyalogva fogadta ugyan, de a széles néprétegek körében olajnyomatos sokszorosításban terjedt és afféle korai poszterként ott függött a lakások falán.
Mégis, amilyen elismert volt külföldön és itthon is visszaköltözése előtt, annyira nem lett soha többé próféta a saját hazájában. Igaz, hogy közben egy fontos változás állt be az ország életében: az 1867-es kiegyezés. A volt honvéd hadnagyból örökösen a levert forradalmat és elveszett szabadságharcot sirató festővé vált Madarász Viktorra már nem volt szükség, sőt egyenesen kellemetlenné vált. Időközben a művészeti ízlés is változott, a teátrális történelmi beállítás helyett a realisztikus „népéletkép” javára. A pályázatokon nem lett többé első helyezett, ily módon nem ő nyerte el a fontos állami megbízásokat. Általános megítélésén az sem segített sokat, hogy kitüntették az 1873-as bécsi világkiállításon, később pedig a magyar millenniumi szemlén aranyérmet nyert Zápolya Izabellát megörökítő monumentális vászna.
Magánéleti tragédiái csak tovább rombolták kikezdett önbizalmát. Felvidéki szülőhelyén, Csetneken 1873-ban meghalt ipari vállalkozó édesapja, akitől hirtelen-váratlan át kellett vennie néhány vállalata irányítását, de ehhez egyrészt nem értett, másrészt a szerencse is elszegődött mellőle és a családnak komoly anyagi problémái lettek. Átmenetileg a festészettel is fel kellett hagynia, ami aztán megbosszulta magát és igazából a művészet ösvényére sohasem talált vissza. Tíz évre rá francia felesége is elhunyt, a három árva mellé második neje még két gyermeket szült. Közülük egyedül Madarász Adeline (1871–1962) örökölte apja tehetségét és folytatta festői hivatását. Ő később így emlékezett a mester szomorú öregkorára: „Húsz évig foglalkozott az üzlettel, amíg alkalmazottainak hűtlensége miatt anyagilag tönkrement. (...) Az újságok abban az időben hosszan ismertették az esetet. Minden ingatlanvagyona ráment a rendezésre, eladta Városligeti fasori házát, iglói rézhámorait s az ottani szép parkot, melyet a város szerzett meg s mely Madarász-park néven gyönyörű sétahelye Igló város lakóinak. Minden fáját maga ültette atyám. Elveszett a pesti rézüzlet is, úgyhogy aggkorában teljesen vagyontalanul állott a világon.” Szerencséjükre akkoriban készült el a Gellérthegy tövében, a Kelenhegyi úton az a ma is álló műteremház, amelynek első lakói között volt az apa és leánya. Adeline a festő halála után tovább őrizte az eladatlan vagy félkész képeket, a személyes relikviákat és a bútorokat. A hosszú élet génjeit is örökölte, három férjét temette el, a második világháború után végleg megözvegyülve, a teljes hagyatékkal Rákospalotára költözött. Itt a hatvanas években az egészet a helyi múzeumra hagyta, minden ellenszolgáltatás nélkül. Az apjára vonatkozó részletek már szerepeltek korábban néhányszor különféle kiállításokon, de ilyen közös válogatás most látható először kettejük munkásságából, tárgyi emlékekkel is kiegészítve május 10-ig, a Budapesti Történeti Múzeum metszettárában.
A bejáratnál Madarász Viktor lenyitható fedelű festőasztala, a rekeszekben beszáradt tubusokkal és kopott ecsetekkel. Mellette festőállványon egy hölgy portréja félprofilból. Egy vitrinben megsárgult családi fotók és régi iratok meg újságcikkek, fölötte diplomák és a családi címer, továbbá a Kerepesi úti temetőből koszorúszalagok.
Érdekes párhuzamokra is lelhetünk a kamaratárlaton. Például Madarász Viktor 1877-es levelére válaszolva Kossuth Lajos dedikált fotója itáliai száműzetéséből, a Torino melletti Collegnóból, amelynek alapján a művész a mellékelt Kossuth-ülőképet festette. Legalább ilyen találó ötlet az apának a lányáról festett 1888-as profil-portréjával „szembesíteni” Székely Bertalan hasonló beállítású, legyezős arcképét Adeline-ről, aki akkoriban a tanítványa volt. Az apa festőszerszámokról készített párizsi csendéletére leányának 1948-as kávéskészlete rímel kuglóffal. Adeline párizsi tanulmányfejeinek sorában francia paraszt, algériai arab, horvát férfi és női modell váltogatja egymást az 1910-es évekből. Apjával közös családi emlékeiket többször is felkereste: a csetneki szülőházat például 1887-ben és az 1930-as években is megfestette. A kelenhegyi műtermet 1920-ban örökítette meg, a negyvenes években zebegényi nyaralót bérelt – amint azt korabeli panorámák bizonyítják a Dunakanyarból – és az ostromot is itt vészelte át. A rákospalotai hagyatékból kölcsönzött tárgyak és képek együttes erővel idézik emlékét annak a mesternek, akinek nemcsak festészetében, hanem életében is élesen váltotta egymást a fény és az árnyék.
Wagner István