Kezét csókolom! – köszöntem a bejáratnál ülő hölgynek, ahogy illik, csak aztán vettem észre, hogy a malomkerék-kalapos dáma csupán korabeli ruhába öltözött bábu. Mint ahogy azt is később fedeztem fel, hogy asztalának márványlapján eredeti karikatúrák maradtak az utókorra, az ábrázolt írók: Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Gábor Andor és az egykori „kabarékirály”, Nagy Endre eredeti aláírásaival. Ez egy valamirevaló irodalmi kávéházban megszokott jelenségnek számított akkortájt, a pincérek záráskor akkurátusan lemosták az aznapi rajztermést, hogy másnap elölről kezdődhessen minden. Ez az egyetlen bútordarab lett a szabályt erősítő kivétel, szerencsére!
Mindez a Café ?! – Változatok és változások elnevezésű kiállításon látható, amely május 10-éig tart nyitva a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumban. A tipikus pesti kávéház a kedélyesen balkáni és elegánsan nyugati testvéreinek sikeres keveredéséből született. Korabeli úti beszámolók szerint világszerte turisztikai vonzerőnek számítottak már az 1700-as évektől kezdve. A jellegzetes pesti műintézmény túlélt évszázadokon át forradalmat és szabadságharcot éppúgy, mint a Monarchia bukását és a tanácsköztársaságot, továbbá gazdasági krízist, két világégést és rendszerek változását. Csak az 1949-es államosítás adta meg neki a kegyelemdöfést. A néphatalom szándékosan szüntette meg a burzsoá életforma jellegzetes színtereit. Helyükön olykor manapság is boltok vagy patikák, netán önkiszolgálók vagy posták, pénzintézetek működnek. Ritka kivételként, alapításától kezdve most is régi helyét őrzi folyamatosan például a Múzeum Étterem (1870 óta) vagy 1914-től az Astoria (amelynek korai art-deco stílusát példásan karban tartják) és bár a történelemmé vált Pilvaxot 1841-ben létesítették, de mai jogutóda csak 1918-tól funkcionál jelenlegi épületében.
A látványos kiállítás olyan hamis illúzióval is leszámol, amely a múlt ködébe burkolózva, eltúlozza utólag az irodalmi kávéházak számát és fontosságát a magyar főváros társadalmi és kulturális életében. Saly Noémi és Zeke Gyula tárlatrendezők szakavatott kísérőszövege szerint az írók, újságírók és más bohémek legendássá vált egykori törzshelyei nem tettek ki többet 1-2 százalékos aránynál, így szertefoszlatják az „aranykorról” szövődött legendát. Tévesen él a köztudatban mindmáig az is, hogy az eszpresszók a szocializmus vívmányai voltak „a keleti blokk legvidámabb barakkjában”. Az első ugyanis a Royal Szállóban nyílt még a nagy gazdasági világválság táján, 1928-ban, de igazán egy évtized múltán a Vigadó utcai Quick hozta divatba ezt a parányi és röpke „beugrót” főleg futó kalandokra, és a negyvenes évek elején már harmincnál több presszó várta az összebújó szerelmespárokat városszerte. Csak második virágkorát élte ez a hálózat az ötvenes években, amikor az úgynevezett szocreál berendezés uniformizáltsága keveredett lepukkant amerikai bárok külvárosi dizájnjával és a magyar kispolgári úrhatnámsággal.
Wagner István