Halk szavú, szelíd mosolyú ember volt, de szája szögletében ott bujkált némi irónia. Az életművéhez hasonlóan, amelyet önmagában minősít az a tény, hogy mindvégig, önként megmaradt az irodalmi alkotások vizuális interpretátorának. Az már más lapra tartozik, hogy szerénysége ellenére könyvborítói vagy prózai és verses illusztrációi szuverén grafikákká nőtték ki magukat, mert rajzolójuk annyira azonosult a témával, hogy azok képes „átiratai” a mű lényegét tudták közvetíteni.
Engel Tevan István 1936-ban, művészfamíliába született: édesanyja Engel Tevan Margit sikeres ötvös, nagybátyja pedig a neves békéscsabai Tevan Nyomda tulajdonosa volt. Az innen származó papírmaradékokra rajzolt zsenge gyermekkorától kezdve, amelyeket anyja olyannyira értékelt, hogy a második világháború kitörésekor Amerikába küldte ezeket, nehogy megsemmisüljenek. Itthon apja és népes családjának nagy része a holokauszt áldozatává vált, ő édesanyjával együtt túlélte a pesti gettót. Szinte szimbolikusnak nevezhető, hogy ezeket a vérzivataros heteket-hónapokat kivéve egész életét ugyanabban az újlipótvárosi lakásban töltötte – később itt őrizte anyja hagyatékát is –, amelynek egyik szobája afféle házi műteremként szolgált számára. Amilyen igénytelen volt munkakörülményeit illetően, olyannyira igényes volt művei kivitelezésében. A végleges kompozícióhoz sok előzetes vázlatot készített, így aztán a könyvbe került végeredmény akár önmagában is megállta volna a helyét. Amilyen monotonnak tűnik talán a külső szemlélő számára dolgos életvitele – a diplomázástól az egymást követő kiadói megbízatásokon át a gyógyíthatatlan betegsége miatti csendes távozásáig –, olyan változatos az életműve technikailag és stílusában. Kezdetben leginkább rézkarcokat készített, aztán következtek a lényegesen lágyabb vonalvezetésű linóleummetszetek, majd tusba mártott tollal és ecsettel is szívesen dolgozott, végül pedig a puha ceruzarajzokat helyenként radírral törölte át vagy szándékosan eldörzsölte ujjával, valósággal festői tónusokat varázsolva akár fekete-fehér kontrasztokban is a papírfelületre. A rendszerváltás örömei mellett a könyvkiadói struktúraváltás árnyoldalain is túl tudta magát tenni, amikor a megrendelések kényszerű csökkenésének kompenzálására egyre többet alkotott saját kedvére, az elhatalmasodó betegség gyötrelmei ellenére. Felesége, Róna Erzsébet szerint bénult kézzel is megszállottan dolgozott, Italo Calvino illusztrációjaként egyik utolsó ecsetrajza diófapáccal 1996 szeptemberében készült el; október 12-én hunyt el.
Engel Tevan István születésének hatvanadik és halálának tizedik évfordulójára a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítást rendezett a Károlyi-palotában, amelyet március 4-éig kereshetnek fel az érdeklődők. Az egyetemes, a hazai klasszikus és kortárs irodalom általa illusztrált mestereinek még a puszta névlajstroma is túl hosszúra nyúlna. Számomra leginkább az a tanulságos a retrospektív tárlatot járva és a kísérő emlékkatalógust lapozgatva, ahogyan a tanulmányokat író szuverén szerzők, gyakorlatias kiadói szerkesztők vagy szigorú műítészek utólagosan is elismerik ennek a nagyon művelt és mégis nagyon szerény embernek a kongeniális együttműködését a remekművek vizuális „partitúráit” illetően. Bizonyítékul csak egyetlen – de annál eklatánsabb – példát kiragadva említeném Kertész Imre Sorstalanságának 1975-ös kiadását a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában és az író 1999-es vallomását egykori barátjáról: „A grafikusnak végül is az a dolga, hogy szemléletes inspirációkat adjon nekünk az elvont szavak értelmezéséhez, hogy beleringasson mintegy a könyv, az elbeszélés hangulatába. Ami ennél több, az szinte már gyanús. Mégis, itt e kiállításon bennünket éppen ez a ,gyanús’ többlet érdekel. Nem az, amit ő hozzátett egy történethez, ahogyan értelmezte azt, hanem éppen az, ahogyan elszakad tőle és a történettől függetlenül megteremti a maga önálló világát. Mert ott éli az illusztrátor a saját diszkrét és csendes életét...”
Wagner István