Párizsi műtermében éppen negyed századdal ezelőtt ismertem meg a fiatal festőt. Pontosabban szólva, akkori lakása egyik tágas szobáját használta műhelyként, és modellt is maga állt képeihez, illetve azokhoz a fotókhoz, amelyek alapján dolgozott. Bár gyerekként menekült el családjával Budapestről az 1956-os forradalom leverése után, szívesen fogadott engem, magyar újságírót, és őszintén megosztotta velem a gondolatait. Néhány külföldi kollégámmal ellentétben én korántsem találtam „narcisztikus magakelletésnek” következetes önábrázolását, hanem eleve annak vettem, ami valójában volt: ez a „modell” nem került pénzbe, és bármikor rendelkezésére állt. Nem kezelte műhelytitokként sajátos munkamódszerét sem, hogy leeresztett redőnnyel, mesterséges fénynél fest olykor éjjel-nappal, szinte egyfolytában, máskor meg egy hétig sem vesz ecsetet a kezébe. Az életnagyságú alakok megtévesztésig élethűek voltak vásznain, sőt olyannyira realisztikusak a legapróbb részletekig, hogy a vérerek szinte lüktettek a képfelületen. Talán a mindegyre visszatérő aszketikus férfifigura kifacsart mozdulata, bepólyált szeme vagy összekötözött karja, netán képkeretbe szorított torzója okozta, hogy ez a kíméletlen önábrázolás a barokk szentek szenvedéstörténeteit idézte emlékezetembe, de legalábbis afféle „élveboncolásnak” hatott. A nem épp tetszetős témák szinte tökéletes kidolgozása mégis bevált „receptnek” bizonyult, Sándorfi István már pályakezdőként befutott, akinek képeit szívesen adták-vették a galériások, mert szinte az állványon elkeltek, mindig volt rá kereslet. A műkereskedelmi forgalom és a kortárs vásárok magas árai mellett a modern európai és amerikai múzeumokban rendezett tárlatai jelentették az erkölcsi sikert.
Most – a francia és a magyar fővárosban felváltva élő – Makláry Kálmán egyéves előkészítő munkája nyomán nyílt meg az Erdész & Makláry Galériában Sándorfi István első magyarországi kiállítása, noha a művész már egy évtizede rendszeresen hazajár. Itthon kevéssé ismerik a határokon túl sikeres alkotót, de a Falk Miksa utcai üzlet célja – az indulásától kezdve – éppen ezeknek a fehér foltoknak az eltüntetése a francia–magyar kulturális vérkeringésben. A sztárallűröktől teljesen mentes művésznek egyelőre talán egy-két képe van magyar magántulajdonban, de ezen a mostani, budapesti bemutatkozáson is hiába reménykednek a potenciális vásárlók, mert a tucatnyinál alig valamivel több kisebb-nagyobb művet eleve privát gyűjteményekből kölcsönözték, ezért a – december 16-ai – zárás után vissza kell szállítani valamennyit a birtokosuknak.
Ami számomra kellemes meglepetés volt a negyedszázados első találkozás után, az egyrészt az, hogy „ott folytattuk, ahol abbahagytuk”, másrészt viszont a totális váltás a témaválasztásban. Az utóbbi évtizedben ugyanis kizárólag női aktmodelleket fest egyedül vagy párosan, de szintén minden édeskésség nélkül, ugyanolyan művészi önigényességgel. Ez a „tökély” talán a festőt is zavarja, mert a megtévesztésig valósághű, fotográfiai piktúrát helyenként szándékosan elrontja némi elmázolással vagy festékcsurgatással, esetleg befejezetlenül hagyott testrésszel. Sajátos elidegenítő módszerei közé tartozik továbbra is a „képkeretre feszítés” (lásd a 1005-ös Madeleine égnek emelt tekintetű és keresztbe kulcsolt kezű „vértanúalakját”), de újabb ötlet a kopaszra nyírt haj (Élise háta, 2005), a ragtapasz a szájra (A hölgyek gyönyöréhez, 2000) vagy a foncsorozott napszemüveg a tekintet eltakarására (Safi szeme, 2005), esetleg tollpihe száll a modell kulcscsontjára (az idén festett Giola madártollal). Ez a leheletkönnyű kellék gyümölcscsendéletein is felbukkan, de ennél a lírai motívumnál drasztikusabb egy másik oda nem illő tárgy, egy fültisztító a narancson, majd pedig – mint aki dolgát jól végezte – fehér ecsetcsíkot ken a hamvas őszibarackra. Festőpalettákon heverésző nemes agarainak is olyannyira áttetsző a szőre-bőre, hogy szinte fájdalmat okoz a figyelmes szemlélőnek. A kezdő lépés (kiállítás) után következhet a reprezentatív folytatás!
Wagner István