A legekkel kezdve: az első alkalommal láthat a magyar közönség valódi Caravaggio-festményt Budapesten, amely Rómából érkezett a magyar fővárosba. A Dávid Góliát fejével című kompozíció a hányatott sorsú mester egyik legismertebb remekműve, és a kutatások mai állása szerint életének legutolsó évében (1610-ben) született. A világhírű Galleria Borghese kölcsönözte ezt az egyedülálló kincset a Szépművészeti Múzeumnak, s ez az eddigi legdrágább egyedi műtárgy, amely valaha is Magyarországra került. A pótolhatatlan, ótestamentumi ihletésű alkotás eszmei értékét sejtetni engedi, hogy csupán biztosítási összege mintegy húszmilliárd forintra rúg.
A nemzetközi hírű és rangú magyar intézmény fennállásának centenáriuma alkalmából különleges kiállítási ciklust indított el decemberben, Géniuszok és remekművek címmel. A hatrészes kamaratárlat-sorozat Tátrai Vilmos művészettörténész rendezésében a Tiziano és a velencei Madonna bemutatásával indult, aki ezt a lappangó remekművet a Nagyházi Galéria árverési anyagában annak idején felfedezte, és minden kétséget kizáróan hitelesítette. Aztán a Tengeri csaták összeállítása, majd a Bacchanália és A titokzatos férfi következett, legutóbb pedig Picasso szerelmeiről számoltunk be az olvasóknak. Az egyesztendős múzeumi kezdeményezés népszerűségét jelzi, hogy eddig csaknem kétszázezren keresték fel ezeket a bemutatókat, magyarok és külföldiek egyaránt. Most a frappáns záróakkordnak ismét Tátrai Vilmos a kurátora, aki valóságos külön „szentélyt” építtetett a címadó remekműnek, köréje pedig még az adekvát kiegészítés is olyan kongeniális mesterektől való, mint idősebb Lucas Cranach vagy Jacopo Tintoretto – hogy csak a legismertebbeket említsük. A 22 alkotás túlnyomó többségét a múzeum saját anyagából válogatták, kettő közülük pedig privát gyűjteményből érkezett: a valószínűleg Rómában működött, úgynevezett „Nyitott szájú ifjak mesterétől” való 1620 tájáról az a Dávid Góliát fejével, amelyik Madridból jött Budapestre, míg a del Meglio néven is ismert Jacopo Coppitól Judit és Holofernész drámai csoportképe magyarországi magánkollekcióból került a november 30-áig nyitva tartó bemutatóra.
Modern korunk embere hiába edződött akarva-akaratlan a mindennapi brutalitás látványához a világméretű erőszakhullám révén a televízió közvetítésével. A fekete paravánok között, a sejtelmes félhomályban a látogató mégis döbbenten álldogál a borzalmas bibliai jelenet előtt, amelynek drámai erejét csak tovább fokozza, hogy a festő szinte fotográfiai realitással ábrázolt minden kis részletet, a lényeget pedig valóságos „reflektorfénnyel” emelte ki a sötét alapból.
Teljes nevén Michelangelo Merisi da Caravaggio (1571–1610) életének mindössze harminckilenc esztendeje alatt többször került börtönbe alkoholizáló életmódja és garázda természete miatt, végül gyilkosságért kellett menekülnie és bujdokolnia. Pápai kegyelemben bízva tartott Nápolyból Rómába és útközben halt meg fiatalon, feltehetőleg maláriában. Góliát feje egy az egyben önarckép, amelynek egyrészt a kiélt vonások miatti relatív öregsége lep meg, másrészt a szemek előre meredő tekintete és a kiáltásra nyitott száj, amely mind „olyan, mintha élne”. Dávid modellje a korabeli feljegyzések szerint egyik fiúbarátja volt, akiről Keresztelő Szent Jánost is mintázta. Talán ezért nem fejez ki az ifjú arca diadalmas örömöt, hanem csak együttérzést, sőt inkább egyenesen szánalmat és keserűséget a „pirreuszi győzelem” felett.
Tátrai Vilmos tárlatrendező ajánlása szerint, ha a kiállítás összes többi, a reneszánsz, a manierizmus, a barokk és a rokokó évszázadaiban készült képét, rajzát is megnézzük, egyszer moralizáló, másszor gyönyörködtető, megint máskor komolykodva retorikus vagy éppen ironizálva szórakoztató művészi-megrendelői szándékkal találkozunk. Ahány kép, annyi személyes formanyelv, egyedül az adott művészre jellemző egyéni stílus.
Caravaggio most vendégségbe érkezett képe mélyen önvallomásos alkotás, amely éppen ezért soha egészen meg nem fejthető titkokat rejt. A géniusz lelki feltárulkozása inkább zavarba ejt és megborzongat bennünket, semmint könnyen használható kulcsot adna a remekmű értelmezéséhez. A kiállítás minden nézőjének így csak azt tanácsolhatom, hogy Caravaggio bűvkörébe kerülve keresse önmaga számára az utat, amely elvezet ennek a tragikus pátosszal teli alkotásnak éppen rejtélyei által lelket gazdagító befogadásához. Kívánom még azt is, hogy Caravaggio művének közelsége új fényben láttasson törzsközönségünknek korábbról ismert műveket is, akárcsak azt a két festményt, amelyeket egy-egy spanyol és magyar magángyűjteményből kaptunk kölcsön erre a különleges alkalomra.
Wagner István