A sokoldalú költő és meseíró, festő és iparművész asszony, Lesznai Anna (1885–1966) saját idézetét – „Morzsái az eltörött világkalácsnak” – választották a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) november végéig tartó tárlatának címéül. Ahogy mondani szokás, jó családba született, ugyanis a tehetős budapesti família nyarait felvidéki birtokán töltötte, így a körtvélyesi kúria parkja és a falusi élet gyermekkorának meghatározó élményeivé váltak, amelyek mindegyre visszatérő ihletforrásai maradtak egész pályafutása során. Ráadásul unokatestvére – az író és mecénás báró Hatvany Lajos – bátorítására már huszonévesen bemutatkozhatott költeményeivel a Nyugat folyóiratban, és ezután több évtizedes barátság fűzte ennek szellemi holdudvarához: Ady Endréhez, Kaffka Margithoz, Ritoók Emmához, Berény Róberthez, Bartók Bélához vagy Kodály Zoltánhoz. Később József Attilával is szoros kapcsolatban állt, a magyar költészet gyöngyszemeiből az ő segítségével válogatta össze a Virágos szerelem című versantológiát, amelynek illusztrációit saját maga rajzolta, akárcsak a további évtizedekben lírai vagy meseköteteinek borítóit, képeit.
Jól ismerte saját tehetségének határait: bár korábban Pesten Ferenczy Károly és Hollósy Simon voltak festőtanárai, Párizsban pedig Lucien Simon iskolájában tanult és hazatérve a Nyolcak rangos köréhez tartozott, bölcsen belátta, hogy velük a piktúrában nem konkurálhat. Közös kiállításaikon festmények és grafikák helyett iparművészeti tervekkel és kivitelezett lakberendezési tárgyakkal szerepelt a magyar és az osztrák fővárosban vagy vidéken. Már a múlt század elején magánmanufaktúrát alapított, ahol stilizált népi motívumokból ihletődött terveit felvidéki falvak parasztasszonyaival hímeztette ki, hogy azok a városokban értékesített terítőkből, párnákból a téli hónapokban némi mellékjövedelemhez juthassanak. A tanácsköztársaság idején a művészeti oktatás tanmenetét dolgozta ki, annak bukása után Bécsbe emigrált, de ott is élénk kulturális életet élt, akárcsak nyaranta körtvélyesi birtokán. A harmincas évek elején költözött vissza Budapestre, ahol Orbán Dezső alkalmazott művészeti iskolájában tervezést tanított. Aztán harmadik férjével Amerikába emigrált a fasizmus elől, és ott tovább folytatta művészetpedagógusi munkásságát. A hatvanas évek derekán látogatott el ismét szülővárosába. Halálának évében jelent meg Magyarországon Kezdetben volt a kert című családregénye, amely egy magyarországi zsidó és egy dzsentri família közös sorsáról szól. Végakaratának megfelelően hamvait New Yorkból a Kerepesi úti temetőbe hozták, irodalmi hagyatéka a PIM tulajdonába jutott, képző- és iparművészeti munkáin pedig a Magyar Nemzeti Galéria, valamint a Hatvany Lajos Múzeum osztozott.
Ebből a közintézményi anyagból és magángyűjteményekből válogatták össze a mostani tárlatot, amelynek egyik közismert, sokat reprodukált darabja, az Ady-párna 1914 tájáról, a fekete vázába helyezett tarka virágcsokorral. Ezt annak idején a költőnek ajándékozta, motívumait pedig felhasználta a Ki látott engem? című kötetének borítótervén.
Szecessziósan dekoratív gyümölcs- vagy virágcsendéletekkel, faágakkal, madarakkal és vadakkal, ritkábban pedig emberi figurákkal kivarrott díványpárnái, asztalterítői sorjáznak a falakon. Az egyik legkésőbbi közülük az 1940-es évekből való, gazellára támadó tigrist ábrázoló, amely a már akkoriban kidolgozott új hímzésstílusának saját kezűleg varrott példánya. A látogató még ornamentális terveiben és meseillusztráció-sorozataiban gyönyörködhet, amelyek például olyan köteteihez készültek, mint A kis pillangó utazása Lesznán, a Tündérországban vagy Mese a bútorokról és a kisfiúról és a Mese az eperszemnyi szívről. Ezek közül a legelső a legnépszerűbb, mivel több későbbi kiadást is megért.
Wagner István