Európa legrégebbi és legfiatalabb porcelánmanufaktúrája vendégszerepel együtt a budai várban november végéig. A meisseni márka védjegye – a két keresztbe fektetett kék kard – ugyanis már 300 esztendős, míg a dísztárgyak alján a koronás magyar címer az aranyszínű Herend felirattal idén 180 éves. A két patinás cég mégsem tekinti egymást konkurensnek – ami azért más iparágak esetében a párját ritkítja –, hanem kölcsönösen kollegiális, sőt szoros baráti kapcsolatokat ápoltak a tervgazdálkodás évtizedeiben éppúgy, mint a piacgazdálkodás bevezetése óta ma is.
Miközben az utóbbi évek terméséből mindkét részről százszámra válogattak ízelítőt, a múltat tucatnyi, ám annál páratlanabb muzeális értékű tárgy idézi a Magyar Nemzeti Galéria Párbeszéd című kiállításán. Német földön mostanában ünneplik Johann Joachim Kaendler szobrászművész születésének 300. évfordulóját, akit az európai porcelántervezés atyjának tartanak. Ő mintázta és festette 1730-tól Erős Ágost választófejedelem drezdai „japán palotájába” – allegorikus célzattal – a monumentális állatfigurákat, mint például a humoros majomzenekart vagy a fatörzsön gubbasztó aranyfácán méteres plasztikáját. Heinrich von Brühl gróf, a későbbi szászországi miniszterelnök számára is Kaendlet fejlesztette ki – 1736 és 1741 között – a barokk kor egyik legterjedelmesebb és legpompásabb szervizcsaládját, a hattyús étkészletet. (Az eredetileg mitológiai alakokkal, bíbor és arany cirádákkal, tarkabarka indiai csokrokkal dekorált madárreliefes készlet visszafogottabb, a modern idők igényeihez alkalmazott fehér-arany változatát ma is gyártják, akárcsak a világszerte közismert kék hagymamintás garnitúrát.) A másik véglet, a korszerű hagyományápolás iskolapéldájaként, Emil Paul Börner 1927/1959-ből való, méteres magasságú fedeles díszvázája, amelynek oldalát hófehér alapon egyetlen óriás bokréta díszíti.
Herend historizáló beharangozó darabja a kupola alatt látható, az Iparművészeti Múzeumból kölcsönzött, 1861-es, méteres átmérőjű és csipkeszerűen áttört peremű dísztál, amely a londoni világkiállításon is szerepelt és korának talán legnagyobb ilyen műtárgya volt. A magyar gyár korai történetét elsősorban Fischer Mór megvalósult tervei idézik: a mindmáig legnépszerűbb – tarkabarka madaras-pillangós-virágos – Victoria Bord d’Or mustrát az angol királynőről nevezték el, aki az 1851-es világkiállításon rendelt belőle egy teljes garnitúrát. A Wales-teáskészletet (1860) viszont az angol herceg számára készíttette Ferenc József osztrák császár ajándékba.
A kiállítás magyar térfelének talán leglátványosabb részlege a dúsan terített ünnepi asztal a XIX. század második feléből való Eglantine-étkészlettel, és a kereken kétszáz tányérból összeállított fal, amelyen ugyanennyi herendi motívum látható. Az új évezredet – többek között – Schrammel Imre keramikus velencei karnevált idéző, koloritban és mustrákban gazdag figurái példázzák, amelyek közül egy fehéren puritán zsonglőr méteres alakja egy áttört peremű csészét egyensúlyoz spiccelő lábfején.
Wagner István