Bota László művészi pályafutása a hatvanas évek végén indult Egerben, de 1972-től Linzben folytatta tevékenységét és azóta is ott él. Fia, Bota Ádám már osztrák földön született, diplomát is Linzben szerzett a Képzőművészeti Főiskolán. Most az apa tucatnyi bronz kisplasztikája és a fiú valamivel több nagyméretű olajképe együtt látható szeptember 30-áig Budapesten, a Ráday utca 8. szám alatti galériában.
Megtörtént dolgok címmel összegezte expresszív műveit a szobrászművész. Ezzel nemcsak arra utal, hogy Ikarusz tragikus sorsa valóban előfordulhatott az antik görög világban, vagy a fallikus jellegű, Kis szerelem címet viselő oszlop erotikus jelenetei is lejátszódhattak az ókori Rómában. Talán a korai keresztényüldözések tragikus emléke kísért a Három mártír tetőtől talpig múmiává pólyált csoportjában. Ezekkel ellentétben teljesen elmarad a konkrét földrajzi helyre vagy történelmi időre való utalás a Zsákmány I. és II. esetében. Feltehetőleg ezzel is hangsúlyozni akarja, hogy a gúzsba kötött, parányi férfifigurákat markába szorító vagy tenyerén tartó, nagyméretű női akt jelképe kortalanul „örök emberi”. Statikus pózba merevedő vagy a lendület pillanatában elkapott meztelen táncosnői viszont teljesen modernnek és kortársainknak tűnnek, talán azért, mert kevésbé stilizáltak, szinte naturalisztikusan élethűek.
Realisztikusak a festő képei is, amelyeket Hús-addikció elnevezéssel válogatott közös kollekcióvá. Ha nem tudnánk, hogy a vasfüggönyön túl nőtt fel, akár az úgynevezett szocreál – manapság világszerte divatos – újraidézését is feltételezhetnénk nála a nosztalgia jegyében. Így viszont beérhetjük azzal, hogy a modern nemzetközi trendhez csatlakozva, a galériások és privát gyűjtők körében is egyre keresettebb „lipcsei festőiskola” modorában komponál, de követendő példaképei közé sorolja Caravaggiót éppúgy, mint a Párizsban európai hírűvé vált magyar Csernus Tibort. Korábbi monumentális vásznain újságfotókból kivágott és ötletszerűen egymás mellé helyezett alakokat, embercsoportokat láthatunk, plakátszerűen kinagyított méretekben, míg újabban inkább a közeli részletekre ügyel. A kompozíciók szándékosan veszítik el egyensúlyukat és „billennek félre”, például az Egy nap a tónál esetében, amelyen a dolgozó és a pihenő figurák minden logikus kapcsolat nélkül keverednek egymással, akárcsak több képén is az előtérben napozók, illetve az extrém sportot űző gumicsónakosok az üres medencében (ami önmagában is groteszk élethelyzet), háttérben építkező munkásokkal vagy mezőgazdasági dolgozókkal, netán katonazenekarral vagy mazsorettcsoporttal. Utóbbiak például a legelőről hazatérő tehéncsordával kerülnek közvetlen kapcsolatba a Postai képes levelezőlap című munkáján, míg az Érdemérem esetében legalább ennyire paradox a pucér strandolók között bolyongó püspök, teljes ünnepi ornátusban.
Újabban egyetlen alak közelképe dominál, mint a Disznóság fotelben ülő önarcképe, mögötte tolongó malackondával vagy a Na, ez talán jó kép lesz... beképzelten pózoló katonatisztje. Még tovább megy a stilizálásban a Kövér, zöld lány, aki zöld alapon, zöld ruhában zöld fagylaltot nyalogat, és főleg a Hétfő, amelyen már csak a nehezen ébredő férfi profiljának egy szelete kerül a képmezőre, szeméből az álmosságot törölgető, homályosan „bemozdult” fél kezével.
Wagner István