Talán azt is írhatnám, hogy tisztára hungarikum, amit Bohus Zoltán művel. Szakmai körökben ugyanis a hetvenes évektől őt tartják a lapokból összeragasztott és aztán plasztikává csiszolt műtárgyak atyjának, magyar és nemzetközi viszonylatban egyaránt. Az úgynevezett hideg eljárással készült rétegelt üveg bizonyos fokig megőrzi áttetsző voltát a keze alatt, de az egymásra helyezett lemezek játéka sajátos csíkozottságot kölcsönöz minden darabnak. Ezek a ritkább vagy sűrűbb vonalrendszerek jobbára jeges hatású, zöldeskék árnyalatokban irizálnak – mint például az általa különösen kedvelt, különféle ajtómotívumok, amelyeket a berlini Brandenburgi kapu inspirált –, de előfordul nála füstösen szürkés-drappos, monokróm variáns is, például a tíz évvel ezelőtti Koincidencia, amelyen a gömbnegyed mellé helyezett gömbszelet ívei kockás rasztert rajzolnak a polírozott felületre. A kettő között az átmenetet a barnás magból kifelé színtelenné világosodó Istenek kapuja képviseli a rendszerváltás évéből – ami akár a két Németország egyesítésének politikai jelképe is lehetne.
Bohus Zoltán fantáziája szabadon szárnyal, és ez a szárnyalás az Iparművészeti Múzeum kiállítására látogatókban további képzettársításokat kelthet. Nekem például háromrészes Térspirálja egy félig beomlott vulkán körkörös kráterét juttatta eszembe, a Belső világ két tagja olyan elegánsan simul egymáshoz, mint egy hegyvonulat, a Fény-tér egy olvadó gleccserhez hasonlít, a Déli szél pedig mintha egy sátor duzzadó oldalfala volna a sarkkörön túl. A variációk azonos témára tipikus esete nála nemcsak a kapusorozat, hanem a kagylóciklus is: a mattra csiszolt haragoszöld primér formától az ezüstösen csillogó másik végletig, ami akár egy modern ülő alkalmatosság arasznyi makettje is lehetne. A kiállításon a művész négy évtizedes pályafutásának fontosabb állomásait vagy markánsabb fordulópontjait a fővárosi és vidéki múzeumokból, magángyűjteményekből, illetve a művész tulajdonából kölcsönzött mintegy harminc alkotással illusztrálják. Egyes művek most kerülnek először a szélesebb nyilvánosság elé.
A nemzetközi hírű üvegművész azonban nem tagadja meg indulását sem, amikor még főleg a fém míves kimunkálása foglalkoztatta, kisebb és nagyobb méretekben egyaránt. Egész falat betöltő, fekete-fehér fotókon idézi fel például a rákoskeresztúri krematórium vörösrézből hegesztett és domborított kapuját a stilizált életfával a hatvanas évek végéről. Az ő jóvoltából dekorálja a Nagymező utcai volt MÁV-jegyiroda földszintjét kerekded dombormű polírozott krómacélból, akárcsak a Szervita téren a belvárosi telefonközpont emeleti homlokzatát téglalap alakú hajtogatás. A visszatekintő kiállításon a fémes periódusát a Dinamikus egyensúly című, öntött üvegből és alumíniumból hengerré összeszerelt kisplasztikája idézi fekvő formátumban, míg függőleges kontrasztként a Csuklópont félméteres „oszlopa” skarlátvörös tűzzománccal virít az acéllemez oldalfelületein.
Wagner István