Nemhiába került a meghívóra és katalógusának borítójára egyetlen ecsetvonással rajzolt emberkéje, aki jobbjával a piros–fehér lengyel zászlót lengeti, bal kezében pedig a magyar trikolórt tartja. Krzysztof Ducki ugyanis a nyolcvanas évek elején Varsóban magyar lányt vett feleségül, és frissen szerzett lengyel grafikusművészi diplomájával követte őt Budapestre. A választás minden szempontból szerencsésnek bizonyult: Magyarországon rögtön befutott, már 1983-ban elnyerte Az év plakátművésze díjat Costa Gavras: Eltűntnek nyilvánítva című filmjének falragaszával – azóta ezt az országos első helyezést még többször megismételte, további más kitüntetések mellett –, nejével pedig azóta is boldogan élnek.
Érdekes módon az „importkonkurenciát” a magyarországi szakma színe-java nemcsak eltűrte, hanem boldogan a keblére is ölelte. A magyar plakátművészet ügyének népszerűsítésére 1987-ben Ducki Orosz Istvánnal, Pinczehelyi Sándorral és Pócs Péterrel létrehozta a nevük kezdőbetűiről elkeresztelt DOPP-csoportot. Kollektív kiállításaikkal bejárták a világot: Varsótól az Újvidékig, a francia Grenoble városától az olasz Grigliascóig, a coloradói Fort Collinstól Tokióig, és ezzel korántsem teljes a felsorolás. A DOPP és barátai elnevezéssel korábban is meghívtak időnként kollégákat közös szereplésre, mint például Árendás Józsefet vagy Schmal Károlyt. Az egyre népesebb csoportosulás a szakmai sikereken felbuzdulva, tavaly 13 főnyire bővült, és megalapították a Magyar Plakát Társaságot.
Most a budapesti Lengyel Intézet Nagymező utcai termében Krzysztof Ducki egyéni tárlata várja az oda betérőket augusztus 28-áig, ahol kizárólag plakátjaival „tapétázták ki” a falakat a padlótól a plafonig, sőt még a mennyezetről is alálógattak kisebb-nagyobb példányokat. Volt miből válogatni, hiszen hozzávetőleges becsléssel is kétszáznál több falragasza díszítette az utóbbi, idestova negyedszáz esztendőben a budapesti köztereket. A plakát ugyanis elsősorban az utca művészete, így a járókelők akarva-akaratlan találkozhattak vele annak idején, és most visszaemlékezhetnek az általa felvetett számos kulturális vagy társadalmi témára. Ducki tevékenységének fő jellemzője egyetlen műfajon belül is a sokféleség. Ennek igazolására említhetjük például a csehszlovákiai bevonulást idéző kompozícióját, amelyen a Praha szó alatt három ágyúcső torkából rajzolódik ki a 68-as évszám, vagy a Nem oda Duna! tiltakozó menetre mozgósító jelszavát, a fityiszt mutató téglafalkézzel. És nem utolsósorban emlékezhetünk a rendszerváltás előtti híres Erdély-plakátjára, amelyen a fekete alapon fehéren virító betűkre vörös festék fröccsen vértócsaként, és a Hősök terén szervezett tömegtüntetésen óriás transzparensként emelték a magasba.
Valamivel csendesebb vizekre evezve: a kereszt motívumára készült variációkból Sára Sándor Csonka Bereg című filmjének sztálini lágereit deszkából ácsolt fejfa idézi a szibériai hómezőkön, Szokolay Katalin Lengyelország történetének könyvfedelén egy kardmarkolat válik feszületté, míg Jeles András Álombrigádjának árnyképén egy munkás baszksapkájának „villámhárítójává” zsugorodik – a grafikus humorérzékére utalva. Drámától a komédiáig nyíló széles skálán szárnyalnak a madarai is, mint a Magyar nők a Gulágon szemvájó hollójától a Vigyázz a kendődre, Tatyjána! című finn film ürüléket eregető verebéig.
Krzysztof Ducki mániája az egyszavas plakát, amelyet sorozatban sikerült eddig megvalósítania, de valódi ideálja a teljesen felirat nélküli falragasz – ebből is akad jó néhány telitalálata, amelyen a kép önmagáért beszél.
Wagner István