Akár a híd tartópillérei, két markáns mester alkotásai fogják közre a Párizsi jegyzetek 1920–1930 című kamaratárlat anyagát, amelyet saját kollekciójukból válogattak a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai. Az egyik Uitz Béla, akinek 1924-es, nagyméretű és erőteljes tusrajzai szinte orgonabúgást idéznek: a Párizsi gótika című kép templombelsejével, a Notre Dame torony külsejével vagy a Szajna-part hídjainak vastraverzeivel és lépcsőrendszereinek alulnézetével, expresszív-konstruktivista stílusban. Ezt a vonulatot folytatja Tihanyi Lajos a Párizsi kéményekkel és Perlrott Csaba Vilmos az Ile de France krétarajzával. Pajzs Goebel Jenőt főleg a víz fölé nyúló fasorok és a folyóparti horgászok mikrouniverzuma ragadta meg,
Diener Dénes Rudolf viszont a Pont Neuf sok évszázados műemlékének monumentális konstrukcióját állítja kontrasztba a hídon nyüzsgő embertömeggel, modern korunk rohanó életritmusával. Zilzer Gyula a Jockey-klub táncparkettjét sokszorosítja grafikai lapjain. Az ízig-vérig párizsivá vált Vértes Marcell Dancing-mappájában a korzó vagy a travesztibár törzsközönségének prototípusait rögzítette hamisítatlanul franciás eleganciával. Mindez csak ízelítő a változatos tematikájú és stílusú válogatásból. A tárlatkrónika bevezetésében is megelőlegezett, frappáns záróakkord Vaszary János tucatnyi frissebbnél frissebb akvarellje, amelyek manapság is irigylésre méltóan modernnek hatnak. Ő korábban a francia fővárosban végezte a Julian akadémiát, amelynek szellemiségét hazatérve is megőrizte, sőt továbbörökítette budapesti tanítványainak. Ösztönzésére számos növendéke jutott el ösztöndíjjal Párizsba, az akkori európai művészet Mekkájának számító metropolist maga is többször felkereste a húszas évek második felében. Érdeklődése a Feketehajú táncosnő óriásira kinagyított műszempilláitól a varietécsillag Mistinguette lángvörös bubifrizuráján át a Kávéházban gazdagokkal zsúfolt teraszáig terjed, amelynek előterében kolduló hadirokkant vonul el kontrasztként.
A vitrinekben nyitott albumok sorjáznak ráadásként a Párizsban elismertté vált korabeli magyar fotográfusokról, mint amilyen például a Brassai művésznevet felvett Halász Gyula vagy a Kertész Andorból elhíresült André Kertész, akiknek az egyedi és sokszorosított grafikai lapokkal egyidős, fekete-fehér felvételei teszik teljesebbé a képet a fény városáról.
Wagner István