Egy telefonkönyvszerű, több mint kilencezer címszót tartalmazó lajstrom elvben ritkán vált ki erős emóciót – a most megjelent Új magyar művésznévtár azonban nemcsak izgalmas, hanem olykor kifejezetten szórakoztató olvasmány is. Mintegy hétezer magyar mester névváltozatait ismerhetjük meg a XIX. századtól napjainkig – alapvetően a múzeumi vagy műkereskedelmi világban rendszeresen előforduló képzőművészek köréből – a Don Péter, Lovas Dániel, Pogány Gábor szerzőhármas adattári kutatásainak, illetve a kortársak körében végzett vizsgálódásainak eredményeképpen.
Amennyire közismert, hogy Munkácsyt eredetileg Lieb Mihálynak hívták és csak később vette fel szülőhelyéről művésznevét, annál kevésbé köztudott, hogy Kelety Gusztávot korábban Klettének hívták, Bihari Sándor pedig a Klein névre hallgatott. A magyarosítás azonban nemcsak a XIX. század akadémikus festészete idejében dívott, hanem a XX. században is, így lett például modernjeink sorában Lédererből Jándi Dávid, Kellnerből Korda Vince, Blauból Bán Béla vagy éppen Weiszből Moholy-Nagy László. Réth Alfréd eredeti családneve Róth volt – mint a nemrég megjelent monográfiából is kiderült –, Ék Sándor külföldi emigrációja idején Alex Keil néven dolgozott, önéletrajzában pedig maga említi Leicht néven felmenőit. Az már a művészanekdoták közé is bekerült, hogy a két világháború között Zórád Ernő festőművész Wallburg Egon báróval társult a jobb eladhatóság érdekében: utóbbi saját nevén forgalmazta a képeket jobb körökben, a szerző beleegyezésével. Manapság még az árveréseken is hozzáteszik Böhm Lipót tételeinél a Poldi becenevet, mert egy idő után csak így szignálta műveit, de azt kevesebben tudják, hogy átmenetileg használta a Dávid Ferenc művésznevet is. Anna Margitról is kevesen tudják, hogy Sichermann volt korábban, mint ahogy férjéről, Ámos Imréről sem feltétlenül közismert, hogy az Ungár családnév után átmenetileg használta az Álmos változatot is. A kortársak közül ma már a határokon túl is közismert Kentaur mint díszlettervező, aki végzős főiskolás korában még zárójelben sem engedte leírni az Erkel László nevet, mert nem akarta „kompromittálni” nagynevű ősét, az meg mára feledésbe ment, hogy a festő-grafikus-zenész Wahorn András 1970-ig Pintér Andrásként szerepelt. Külön részletezve foglalkozik a művésznévtár az asszonynevekkel is.
A szerzők az előszóban felhívják a figyelmet arra, hogy az ilyen nagy horderejű munkáknak akadhatnak hiányosságai, a könyv végén ezért üres oldalakat hagytak a kiegészítésekre, amelyeket a szerkesztőségbe is várnak. Máris itt egy javaslat: a Dorotheum árverésein rendszeresen szereplő, soproni születésű Steinacker Alfréd bekerült ugyan a névtárba, de a szócikkből kimaradt, hogy gyakran használta keresztnevének fordított verzióját, a Derfla szignatúrát.
Wagner István