A pénzügyi rendszer egészséges működése egyfajta alappillére a normál gazdasági működésnek. Szerepének jelentősége azonnal nyilvánvalóvá válik, amikor meginog, hiszen könnyedén magával ránthatja a reálgazdaságot is, recessziót vagy válságot eredményezve. Kevésbé látványosak azonban a jelenlegi pénzrendszer normál működésének mellékhatásai, melyek valójában a társadalom széles rétegeit érintik.

Magyarországon például számos család életét nehezítette el a devizahitelezés árfolyamkockázatából fakadó veszteség; de azt is láthatjuk, hogy az utóbbi évtizedben tapasztalható jelentős ingatlan-áremelkedés egyre több leendő lakásvásárló helyzetét nehezíti meg. A problémák globális összefüggésben értelmezhetők: bár a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek kialakulását számos tényező befolyásolja, jól látható, hogy a 2008-as válságot követő, pénzbőséggel jellemezhető időszak az eszközárak jelentős emelkedéséhez vezetett. Ennek legnagyobb nyertesei azok voltak, akik már rendelkeztek számottevő megtakarítással, és olyan befektetési formát választottak, amely közvetlenül profitált ebből az eszközár-növekedésből. A vagyonok jelentős koncentrálódása a szegénység problematikáját erősíti széles rétegek körében. Kevésbé ismert tény továbbá, hogy a globális adósság aránya már több, mint háromszorosa a globális jövedelemnek. Az eladósodási trend pedig nemhogy megállni látszik, hanem fokozatosan emelkedik. Ez nemcsak az államot, hanem a háztartási és a vállalati szektort is érinti. Még kevésbé hangoztatott tény, hogy a mai, hitelpénzrendszeren alapuló gazdaságokban a pénzteremtés szorosan összefonódik az eladósodással. 

A jelenlegi pénzügyi rendszerben a növekedés fő motorja a hitelezés. Recesszió esetén a jegybankok a hitelezés ösztönzésén dolgoznak; illetve fordítva: ha a hitelezési kedv alábbhagy a gazdaságokban a bizalmatlanság, vagy a rossz kilátások miatt, akkor rendszerit a hitelezési tevékenység erősítése lesz a prioritás. Fontos kihangsúlyozni, hogy a fenti folyamatban nem a meglévő megtakarítások közvetítése okoz problémát, az ugyanis támogatandó funkció. A probléma gyökerét a pénzteremtés és az eladósodás (hitelezés) összekapcsolása jelenti. 

A különféle tranzakciók során használt számlapénzt a kereskedelmi bankok, vagyis többségében magánkézben lévő, profitorinetált intézmények bocsátják ki. Ezt a pénzt hitelezésen keresztül juttatják a gazdaságba, mely kamatokkal történik. S bár a kereskedelmi bankokat is terheli kamatfizetési kötelezettség, a hiteleik után beszedett kamatok mindig magasabb szinten vannak, vagyis a kamatkülönbözeten realizálható nyereséget ők szerzik meg. Ez nemzetgazdasági szinten jelentős, nagyságrendileg a GDP közel 2%-át kitevő összeget jelent. A profitorientált működés a piacgazdaságok alapvető sajátossága, azonban a rendszert jellemző mögöttes mechanizmusok (jelen esetben maga a pénzteremtő képesség) e profit tartósan magas szintjét, illetve annak jelentős koncentrációját okozzák. Eközben a banki működéssel gyakran asszociálható túlzott kockázatvállalás árát számos esetben a társadalom egésze fizeti meg.

Az előnyök aránytalan elosztását fűti továbbá, hogy a pénzhasználat jelenlegi költsége magas. Bizonyos funkciók, köztük, amelyek a pénzügyi tranzakciók lebonyolításához szükségesek, jelentős díjak mellett érhetőek el. Ugyanakkor, a plusz egy egységnyi tranzakció ára a rendszer kiépítését követően már nem jelent magas addicionális költséget. A pénzforgalom költsége globális átlagban a GDP közel 1 százaléka.

A fenti folyamatok a bankokat jelentős előnyhöz juttatják, míg az állam hátrányos helyzetbe kerül. Az államok számos esetben alulköltekezésre kényszerülnek az államadóssághoz kapcsolódó magas kamatterhek miatt. Magyarországon például az elsődleges egyenleg – vagyis a kamatfizetések nélküli költségvetési pozíció – tavaly nagyjából egyensúlyban volt. Ez azt jelenti, hogy a 4–5 százalékos költségvetési hiány döntő részét valójában a korábban felhalmozott államadósság után fizetendő kamatok okozták. Ennek azonban ára van: a kamattörlesztésre fordított pénzösszegek már nem használhatóak fel más, a társadalom érdekeit támogató célok finanszírozására. 

Nemzeti Pénz – reális reformjavaslat? 

A fenti probléma már nemzetközi szinten is figyelmet kapott és több, a pénzrendszer reformjára vonatkozó kezdeményezés is kibontakozott. A Nemzeti Pénz megközelítése szintén a fenti problémákra kínál egy válaszjavaslatot. 

Az elgondolás lényege, hogy a pénzteremtés visszakerülne a jegybankhoz, míg a bankok feladatköre a hitelezésre fókuszálna. Mindenki lehetőséget kapna kockázatmentes jegybanki számlavezetésre, ám továbbra is adott lenne a megtakarítások bankoknál történő elhelyezése, mely a hitelezés alapját biztosíthatná. A jegybanki függetlenség szerepe még inkább felértékelődne az új pénzügyi rendszerben, ami az esetleges állami túlköltekezésből fakadó inflatorikus folyamatok megfékezhetőségét igyekezne biztosítani. A jegybank ugyanakkor az egészséges gazdasági növekedés fenntartása érdekében folyamatosan nyomonkövetné a gazdaság pénzigényét és annak megfelelően célozná a pénzmennyiség alakulását.

Az olvasóban persze rögtön felmerülhetnek bizonyos aggályok. Ilyen lehet például az állami pénzteremtési monopólium kockázata, illetve az államba vetett bizalom kérdésköre. Szükséges azonban kihangsúlyozni, hogy a hitelezés továbbra is piaci alapon működne, vagyis a kockázatok jelentős hányadát továbbra is a kereskedelmi bankok állnák. Mivel azonban a pénzteremtés többé már nem kapcsolódik össze az eladósodással, a kockázatok is mérsékeltebbek lennének. Ez azért is fontos, mert a jelenlegi pénzügyi rendszerben is számos példát láthatunk a „too big to fail” példájára, ami rendszerint a pénzügyi intézmények adófizetői pénzekből történő kimentését vonja maga után: vagyis a magánszereplők által felhalmozott kockázat árát a társadalom széles rétegeire vetítik rá.

Az állam és piac által megvalósított szolgáltatások esetében mindig felmerül a kérdés, hogy melyik szereplő tudja hatékonyabban ellátni a feladatot. Feltehető tehát a kérdés, hogy az új rendszerben valóban megfelelően működhetne-e az erőforrás allokáció, vagyis a hitelek gazdasági szereplők közötti szétosztása. Kockázatot jelenthetne a hitel mennyiségi korlátozása, vagy éppen az a probléma, hogy a jelenlegi rendszerben is jelentős arányt képviselnek a nem produktív célú hitelfelvételek? Ezek ugyanis gyakran nem új értéket teremtenek, hanem csupán eszközár-emelkedéshez vezetnek, vagy életben tartanak olyan “zombi vállalatokat”, amelyek csupán az olcsó hitelek révén képesek működni. Az új pénzügyi rendszer igyekezne ezeket az érdemtelen pénzáramlásokat is kiszűrni. 

A pénzreform megvalósítása

A probléma tehát adott. A jelenlegi pénzügyi rendszernek vannak hibái. Nem tudjuk biztosan, hogy fenntartható-e, viszont a gyengeségek felismerése mindenképp fontos. A történelem során a pénzügyi rendszerek többször átalakultak, mivel azonban ezeket ritkán, vagy talán sohasem tapasztaljuk meg, hajlamosak vagyunk elfogadni a rendszer hibáit, és alkalmazkodni azokhoz. Természetesnek fogadunk el olyan igazságtalanságokat, amelyek valójában a rendszer működéséből fakadnak. Mivel azonban a pénzügyi rendszer a gazdasági működés motorja, bármilyen reform csak kellő körültekintéssel és a kockázatok részletes azonosítása révén történhet meg. Ezek feltárását és vitára bocsátását célozta a Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) Pénzügyi Szakosztálya – a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézetével együttműködésben szervezett Visszavehetjük-e az ellenőrzést a saját pénzünk felett? címmel rendezett eseménye, mely megtekinthető a YouTube-on is. 

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszékének adjunktusa.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőségünk véleményét. Szeretjük az okos, érvelő írásokat, ha ön is szeretne egy ilyet publikálni az Economxen, vegye fel velünk a kapcsolatot az alábbi címen: info@economx.hu.